Kötelező gyakorlat II

Gere & Weninger Rosé 2006; Légli 333 2006

Nem szeretem a kínos helyzeteket. Nem szeretem, ha a király meztelen. Gyerekeim egyik gyakran hallgatott meséje, A császár új ruhája, nem kedvemre való mese. Az igazi király nem lepleződhet le - hibáiban is királyi. Persze ha arra is egzakt választ akarnék adni, hogy mitől lesz valakiből király, nehéz feladat elé állítanám magamat - inkább megfutamodok. De azért vegyünk például egy királyt (Karinthy: „csonka gúlát”): Fekete Béla bácsit, a somlói kézművesek körelnökét (korkirályát?). Ittam már tőle jót és kevésbé jót (uram bocsá': rosszat), de ettől mégsem változott semmi; hiszen vállalta minden cseppjét, nem volt mellette egy prémium Fekete Béla sorozat, amelyben - dupla vagy tripla áron - megkaphattam volna a csúcsminőséget. Az ilyen király királyságát hat Danton és tizenkét Robespierre sem tudná megingatni. A pontos okokat csak sejtem: őt és a hozzá hasonlóan megszállott „borban igazságkeresőket” (mindjárt ott van mellette Györgykovács, hogy ne távolodjunk el első legkedvencebb borvidékemtől) semmi sem tántoríthatja el a kutatástól. Rögeszméik vannak, melyek aztán sokszor tévútra vezetik őket, de újra és újra nekirugaszkodnak, hogy közelebb jussanak valamihez, amiről talán maguk sem tudják, hogy mi is valójában.

Vannak azonban másféle királyok, olyanok, akik egyszer csak meztelenül rohangálnak a szemünk előtt, és szélhámosságokról próbálták elhitetni, hogy azok valódi értékek, az udvaroncok pedig hajlongva bókoltak: milyen csodálatos kelme, milyen finom kidolgozás, mennyire mesteri a szabás! Pedig a vak is láthatta: a király meztelen.

Van két meztelen királyom, aki jelen esetben három: Légli, Gere, Weninger; három borbirodalomból, ami jelen esetben kettő: Villány és Dél-Balaton. És van két átabotában összehányt, trehány munka - amiket marketinggel kívánnak eladni. Piti. (Persze sokféle kérdést felvet a két kóstolt bor, ami hosszabb kifejtést igényelne).

Gere & Weninger Rosé 2006

A meglehetősen kevéssé informatív címkével láthatólag a fiatal generációt kívánják megcélozni: rettenetesen ízléstelen színvilág (halványlila vagy inkább bugyirózsaszín alap, amit széles, levendulalila keret szegélyez) - ám ez nem meglepetés, hiszen tavaly is ilyen volt. Egyszer Neszmélyen halottam egy kis rögtönzött előadást Kamocsay Ákostól arról, hogy mennyi energiát fektettek a brit fiataloknak szánt boraik címkéinek megtervezésébe - akkor, ott, a címkéket látva úgy véltem, nem hiába. Itt és most úgy vélem, a híres-neves magyar-osztrák szerzőpáros talán szintén elgondolkodhatott volna a címkén egy-két órácskát - ennyi idő elenyésző ahhoz képest, amennyit egy évben a szőlővel foglalkozni kell.

A bor ígéretesen indít: halvány hagymahéj szín, az illata friss, epres, az enyhe szénsavasság olyan diszkrét, hogy valóban csak az illatok feltárását segíti. Eddig hibátlan. Aztán következik az első korty s vele az első meglepetés: a mellbevágóan durva savak minden egyéb ízérzetet elnyomnak. Annyira meglepő ez a nyers íz az illatok tisztasága és üdesége után, hogy nem akarok hinni a számnak. Újabb próba következik. A második és a harmadik kortyra mintha szelídülnének a savak, de az az alapvető érzet nem változik, hogy ebben a borban nagyon elbaltáztak valamit a készítői. A bor iható, de ízében nyoma sincs annak a harmóniának, amit az illata mutat. Összességében iható, de folyton az motoszkál a fejemben: a címke egyik neve készíti Villány emblematikus borát, a Kopárt, a másik pedig Sopron királya, aki a kékfrankosnak végre rangot tudott adni. Ennyire telnék két ilyen kvalitású borász tehetségéből, ha összefognak? Vagy talán nincs is összefogás, hanem csak névmarketing? Így vagy úgy, snassz ez mindenképpen.

Légli 333 2006

Ha valakinél, Légli Ottónál nem kötelező gyakorlat az újbor-készítés. Még arra is ügyelt, hogy megteremtse újbora imázsát: minden év 333. napján kerül piacra (palackozzák le?, teszik ki a boltok polcaira?) ezt a küvét, ami – és itt bárki akár abba is hagyhatja a továbbiak elolvasását - szar. Így röviden.

Az összetevők alapján minden adott egy friss, kellemesen illatos, könnyed, nem savhangsúlyos borhoz. Irsai Olivér, Muscat ottonel, Zenit, Rizlingszilváni (Müller Thurgau) a négy összetevő, egy francia és egy német eredetű, valamint két hazai nemesítésű fajta - mindegyik házasításban mutatja a legjobb formáját: a Muscat ottonel finom savai jól ellensúlyozzák a másik három fajta lágy, lomha savait. Elvileg.

Ennél a bornál is szépen indult minden: palack kinyitása (szívet melengető, halk pukkanás), az első korty kitöltése... Kristálytiszta, üde, halványsárga szín. Illata hibátlan: érvényesül a muskotályos fajták aromája, behízelgő, már-már azt mondanám, nőies ital - de párom szerint ilyent nem illik mondani. (Eszembe is jutott: a gyümölcsleveken nevelkedett generációnak miért nyújtott frenetikus élményt néhány éve az alacsony árkategóriájú borok között a Hilltop Cserszegi fűszerese, amely persze korrekt bor, de annyi izgalom és tűz van benne, mint egy angol aggszűzbe - persze az angol piacra is készült.) Szerencsére nyomokban sem fedezhető fel a sok friss borra jellemző élesztő (lásd lentebb: Dúzsi Szegzárdi Fürtike 2006).

A meglepetés itt is az első korttyal érkezik. Az illat után valamiféle lágy, behízelgő, finom ízeket várnék. Az ízben is folytatódik a frissesség (élesztős mellékíz nélkül), de itt is minden várakozásomat keresztbe verik a rettenetesen savasak - óriási a kontraszt az illat édessége és az íz savassága között. Ugyanakkor van a borban valami ragadós gejl mellékíz, ami hosszasan ott is ragad a számban, mintha valamilyen mesterséges aromával ízesített szirupot nyalogatnék. Ez a bor lecsengése: hosszú és kellemetlen.

Nem a legsikerültebb produktum. De a 2007. év 333. napján ismét próbálkozom.

Méret és lényeg

Karádi és Berger Tokaji Furmint 2004 Hajlamos vagyok meghatódni magamtól, amikor felfedezem a spanyolviaszt. Elérzékenyülök, esetleg még egy tétova kézmozdulatot is teszek, mintha zsebkendő után akarnék kotorászni valamelyik zsebemben. Pedig csak evidencia történt: például az, hogy valaki tisztességes - bár talán tisztességtelenül sok - munkával létrehoz valami szépet. Mondjuk egy szép bort, ami nálam különösen nagy ok az elérzékenyülésre. Szóval. Van egy kis borászat Tokaj-Hegyalján, Erdőbényén, amelyről keveset hallani, legfőképpen az interneten és ismerősök útján terjed egyelőre csekély számú borainak híre (remélem, e csekély szám ha nő is valamelyest, nem alakul átláthatatlanul bonyolult szortimentté, mint egyes villányi-szekszárdi termelőknél), inni néhány étteremben lehet, vásárolni pedig kisebb borkereskedésekben Budapest-szerte, de az online oldalakat végignézve úgy tűnik, legfőképpen a pincészetnél. A hobbiborászatnak indult családi kisbirtok ma már 5 hektáron gazdálkodik (ebből 3,6 hektár termő) Olaszliszka három dűlőjében, a rejtélyes nevű Palandorban, a Narancsiban és a Meszes-majorban. A vezető fajta a furmint, amit itt-ott színesít egy kis hárslevelű, ami az édes borok alkotóeleme lesz. És ami számomra mindezt egészen egzotikussá teszi, hogy a borász, Berger Zsolt, foglalkozása közgazdász, aki - szintén a net tanúsága szerint - komolyan gyakorolta hivatását, sőt mindenféle tőzsdei és gazdasági elemzésekkel gazdagította a Figyelő olvasóit. Tehát ő már biztosan tudja, hol terem a pénz. És nyilván azt is tudja, hogy a milliókat nem Tokaj-Hegyalja mégoly értékes dűlőin, különösen nem egy kis öthektáros birtokon aratják (szőlő)kombájnnal - azaz tisztában lehet azzal, hogy nem a sok befektetést igénylő, ám lassú megtérülésű aszútermelés hasznából tölti meg a családi kasszát. Ennek ellenére belevágott - szerencsénkre (de az én szerencsémre feltétlenül). Szívesen írnám, hogy én fedeztem fel a pincészetet. De sajnos Tompa Imre már megtette előttem ezt a felfedezést a Figyelőben; bár volt némi hátszele, hiszen a borász korábban a hetilapnál a munkatársa volt. (Jut eszembe, körbe is küldök holnap egy körlevelet a cégnél, hátha ott is találok felfedezésre váró borászt...). Nem is Tompa Imre dicsérő szavai, sokkal inkább a bor egzotikus neve keltette fel az érdeklődésemet: Palandor Tokaji Furmint. Akkor kezdtem kutakodni, például a borászat barokkosan szűkszavú honlapján, ahol két fontos dolgot tudtam meg: 1. a száraz borokat dűlőszelektáltan készítik, 2. csak zempléni tölgyfából készült gönci (136 literes) és szerednyei (220 literes) hordókat használnak, abban forr ki ülepítés után finom seprőn a must, és fejlődik-érik harmonikussá a palackozásig majdan a bor, az ásványos, férfias, karakán savgerincű furmint és az édes szamorodni. Aztán megtudtam még néhány fontosat, például hogy erős hozamkorlátozással dolgoznak, bár a Meszes-majorban - egykoron a Vay bárók tulajdonában lévő területeiken - nyolcvan-kilencven éve tőkékről szüretelnek (irigykedtem), melyeknél a hozamkorlátozás már nem különösebben probléma, ugyanakkor az évtizedek alatt a talajba egyre mélyebbre jutnak a szőlő gyökerei, ami szintén jótékony hatással van a borok ízvilágára, különösen az ásványosságukra. A 2004-es Furmint izgalmasságát az adja, hogy a korábbi évjáratoktól eltérően nem dűlőszelektált. 2004 nem volt csúcs évjárat, a csapadékos időjárás miatt a szőlőt viszonylag alacsony cukorfokkal szüretelték, és az aszúsodás is gyenge volt egész Tokaj-Hegyalján. Valószínűleg ez a magyarázata, hogy a pincészet a három dűlő termését egyben palackozta, hogy azok erényei-hátrányai kiegyenlítsék egymást. A bor szalmasárga színe, mozgása a pohárban testességre utal. Illatában érett gyümölcsök, leginkább talán a körte van jelen (mintha összhangba kívánna kerülni a színével), ám ez szerencsére nem megy a frissesség rovására. Nem fáradt illat ez, inkább telt, amely a levegőztetés hatására egyre gazdagabbá válik. Az első korty simán terül szét a szájban, de aztán az alkohol (14 térfogatszázalék) egy kicsit eluralkodik az ízérzeten. Feltűnnek a fás jegyek is, de szerencsére nem a barrique hordók mindent elnyomó édessége, hanem annál sokkal visszafogottabb, enyhe vanília. A lecsengése hosszú, egy korty szinte fél estére elég lenne, ha nem vonzana annyira egy újabb próba, ám a végébe kis kesernyés érzet vegyül, ami rontja az összhangot. A felbontott palackban két nap múlva is egyben volt a bor, sőt a levegőztetés mintha jót is tett volna neki, bársonyosabbá, simogatóbbá vált, de sajnos a lecsengés kesernyés íze is erősödött. Ha szerencsém van, és még hozzájutok a letöltött 5400 palackból néhányhoz - és a beszerzett palackok kísértésének ellent is tudok állni -, biztosan elteszek egyet-kettőt, hogy megnézzem fél-egy év múlva, merre is fejlődött. Most úgy tűnik, van benne potenciál, érdemes vele várni. Összességében szép példája annak, hogyan lehet gyenge évjáratban szép bort készíteni. Ára 1710 forint. Nekem megérte.

Kötelező gyakorlat I

Tamás bátya Portugieser 2006, Villány Manapság kötelező gyakorlat – ezért némelyik nyögvenyelős, rosszabb esetben hétemberes. Molnár Tamás amatőr had- és helytörténész-borász (Tamás bátya pincészete, Villány) azonban mestere az újbor műfajának. A Monarchia első évének egyik meglepetése volt az ő Millennium Baby Kékoportója 2000-ben (ahogy felidézem emlékezetemben, az még igencsak gyermeteg kísérlet volt a 2006-oshoz képest). A 2006-os újbor szinte hibátlan – minden benne van, és minden nagyon. Már a látványa is szívet melengető: a sűrű, meggyszínű lé méltóságteljesen forog a pohárban, mintegy megelőlegezi a bor illatának és ízének gazdagságát, összetettségét. Illatában a frissesség: a nyers gyümölcsillat dominál, mintha enyhe szénsav is feltűnne itt-ott. Ízében sem okoz csalódást, a friss savak nem élesek, nem türemkednek ki, az alkohol egy kezdőhöz illően visszafogott, a friss szőlő meg szinte ott roppan szét a fogunk alatt. A hívők megerősítést nyerhetnek belőle; ha valaki nem kedvelné az újborokat, netán többször futott bele gyenge tételbe, ez a bor új lendületet adhat a műfaj iránti érdeklődésének. A megátalkodott hitetlenek pedig (bár rajtuk amúgy sem segít semmi) kóstolják meg azért, hogy láthassák a fényes jövőt: mennyei vörösborokat locsolhatnak le egy-két múlva a torkukon.

Tankcsapda

Minőségi borból ipari páleszt MTI hír ma délelőttről: Túl sok a bor Európában Franciaország legnagyobb bortermelő vidékein lepárolják az idei termés egy részét és a minőségi borból majdnem tiszta alkohol lesz, amelyet aztán fertőtlenítő és tisztítószerek gyártásához használnak fel, vagy üzemanyag-adalékként. Van olyan bor is, amelyet talajjavításra visszaszállítanak a termőterületre. A krónikus túltermelés, a csökkenő hazai fogyasztás és az éles tengerentúli verseny példa nélkül álló méretű európai borválságot okozott. Az Európai Unió fizet a bortermelőknek készletük egy részének megsemmisítéséért és minden évben többmilliárd palack teljesen iható bort párolnak le tiszta alkohollá. A szkeptikusok szerint ez nem megoldás arra, hogy Európa túl sok bort termel, túl kevés fogyasztó számára. Egy vitatott új EU terv szerint csökkentenék Európa bortermelését. A lepárlás helyett nagy szőlőterületeket irtanának ki. Mintegy 40 ezer hektárnyi szőlőskertet számolnának fel a következő öt év folyamán. Spanyolországban, Franciaországban és Olaszországban a bortermelők egységes frontba tömörülnek a javaslat ellen, amelyet drákóinak és defetistának tartanak. Mivel azonban minden évben egyre több bort párolnak le, 2005-ben 2,8 milliárd litert, még az EU terv leghevesebb ellenzői is elismerik, hogy valamit tenni kell. "Évekig ideiglenesnek tartottuk a válságot, de most láthatjuk, hogy állandó krízissel van dolgunk" – jelentette ki az AP hírügynökség munkatársának Gilles de Longevialle, aki Beaujolais borosgazdáit képviseli. Tavalyig csak a legolcsóbb asztali borokat párolták le, most azonban minőségi borokat is. Így például Franciaországban már a második ősszel a Beaujolais lepárlóban várhatóan 8.5 millió liter nem palackozott és el nem adott Beaujoulais bor kerül lepárlásra. A probléma az, hogy a bort nem lehet eladni. Az európai borok a boltok polcain maradnak, mert a fogyasztók az egész világon Chile, az Egyesült Államok, Dél-Afrika és más országok borospalackjait választják. A tengerentúli verseny azonban nem az egyetlen oka Európa borproblémáinak. A földrész változó ivási szokásai is nagymértékben közrejátszanak. A borfogyasztás csökken a kontinensen, és ebben vezet a nagy borivó Olaszország és Franciaország. Az EU bortermelési elgondolását még jóvá kell hagyniuk a tagországok kormányainak és az Európai Parlamentnek. A brüsszeli hivatalnokok abban reménykednek, hogy az új szabályok a 2008-as termesztési szezonban már érvényben lesznek. Ez már a sokadik hír az Európai bortermelés válságáról. Egyre komikusabb ez az egész. Ha jól emlékszem, Magyarországon 2002 májusáig lehetett igénybe venni állami támogatást szőlőtelepítésre – most pedig ugyanígy: állami támogatást veszünk fel a szőlőkivágásra – közben valószínűleg nem változott semmi, nem történt semmi olyan meglepő esemény, amely teljesen új irányt adott volna az európai borpiacnak. Az európai termelők ellenben úgy viselkednek, mintha nem tudnák, mitől döglik a légy, azaz hogy miből is működtették/működtetik a veszteséges gazdaságaikat. Nem lehetne egyszerűen nem támogatni ezt az ágazatot? És akkor minden termelő eldönthetné, hogy tud-e találni a megtermelt borának piacot. Esetleg végre rá lennének kényszerítve a termelők – például Magyarországon –, hogy összefogjanak, kialakítsák maguk érdekében a hatékony eredetvédelmet, a minőségellenőrzést és így tovább. (Így talán az sem fordulhatna elő – vagy legalább kisebb valószínűséggel – , hogy „Bock borokat” árulnak pár száz (!) forintos palackáron egy észak-magyarországi étteremben, pipecül felcímkézve, átdugózva, megfelelő kapszulával, külsőre profi hamisítványt.) Persze mindez talán kicsit naiv elképzelés; hiszen a termelők önmagukban semmit sem tehetnek. Szükségük lenne egy olyan bortörvényre is, amely őket lényeges kérdésekben döntési helyzetbe hozza. Egyben azonban biztos vagyok: a támogatás – sem az ültetésé, sem a kivágásé – nem segít.

A történelem íze

Wine Princess Ménesi Kadarka 2002 Elismerem, kellemes olvasmány lehet egy borkultúrtörténeti munka – született is néhány érdekes mű a bor múltjáról, a legérdekesebb egy lenyűgözően alapos néprajzi monográfia Tokaj-Hegyalja szőlőművelési kultúrájáról (Balassa Iván: Tokaj-Hegyalja szőlője és bora, Tokaj-Hegyaljai Állami Gazdasági Borkombinát, Tokaj 1991) –, mindig kibújik belőlem a kisördög, amikor valaki egy-egy borvidék történeti jelentőségét meg a hely szellemét hangsúlyozza. Kétségtelen persze, hogy a hagyomány fontos, ahogy a mikroklíma és a talajadottságok is. Ez lenne a hely szelleme? Nemrégiben családilag végrehajtódott egy kirándulás a Börzsönyben, egészen pontosan Nagybörzsöny helység irányába, ahol – hiába no, mégis én volnék a családfő – megtekintettük a falu pincesorát, sőt a szőlőültetvényeket (bár csak távolról). Sok helyen hivatkoznak rá, hogy a falu egykor híres bortermelő terület volt – persze megint a németek, jelen esetben nem a grüß gottozó svábok, hanem a szászok –, sőt ha jól emlékszem, királyi borszállító is volt a falu. De híres borvidék volt a Svábhegy, a Tabán... (Krúdy-borszállító), Ménes (Habsburg-borszállító) stb. És valóban: „Ménes, a híres történelmi borvidék Arad-hegyalján... Ménes kiváló talajadottságai és az adriai éghajlat hatása szülte a borvidék büszkeségeit, a vörösborokat! A Merlot, Pinot Noir, Cabernet Sauvignon, Cabernet Franc, és Kadarka (amiből régen a híres ménesi aszút a Habsburg udvarban előszeretettel fogyasztották)...” – olvasható a Wine Princess honlapján (most hagyjuk figyelmen kívül jelenkorunk kurucainak legalábbis érdekes viszonyát a habsburgokhoz). A Balla Géza, azaz az 1999 óta működő Wine Princess pincészet borai az utóbbi időben a hazai megaszatócsboltok legfelső polcaira is felkapaszkodott – előrebocsátom, joggal. Szóval Ménes híres borvidék (volt). De híres borvidékekkel tele van a padlás. Ha bemegyek bármelyik könyvesboltba, legalább tíz-tizenöt olyan kiadvány esik egy rossz mozdulattól a fejemre, amelyikben valamelyik egykor volt híres borvidék végpusztulását dokumentálták fotókkal-szöveggel. A történelmi múltra szeretünk hivatkozni, sőt szeretünk szerencsétlenül hivatkozni. Legutóbb például a villányi Molnár Tamást hallottam egy osztrák főkatonáról, Eneo Silvio Caprara tábornagyról áradozni, akinek nagy birtokai voltak Siklós környékén, és a megtermelt jó minőségű bort szállíttatta a török ellen küzdő seregeknek. Én még katonaborról nem hallottam ilyen pozitív nyilatkozatot, és egyből kétség is ébredt bennem, azaz nem támadt bennem olthatatlan vágy időutazásra, hogy megkóstolhassam Caprara tábornagy borát, meglehet amiatt, mert még szocializációm egyik viszonyítási pontjának, Gorcsev Ivánnak is jobbára karcos csiger jutott csak a legénységi kantinban. Arról azonban nem szól a fáma, hogy azok a finom borok vajon milyen borok is lehettek. De ha csak azt végiggondolom, hogy milyen bort tartottak jó italnak 20 évvel ezelőtt... Tudom, tudom: szocialista tömegtermelés, igénytelen, mindent elnyelő kelet-európai és szovjet piac stb., de kétlem, hogy mindent annak a számlájára lehetne írni. Az ízlésváltozásról kevesebbet beszélnek – itthon. Mert tőlünk nyugatabbra (főleg a nagy boros nemzeteknél) azért ezzel is foglalkoznak. Egyébként hogyan lehetne értelmezni az újvilági és óvilági stíl konfrontációját? Persze minden borvidék bemutatását így kell kezdeni: „már a rómaiak (kelták, n – itt nem természetes egész szám, hanem valami ősi népnév, Noéig visszamenőleg) is...” De kérdem én. Ismerte valaki a svábok betelepülése előtt híres svábhegyi vöröseket? Vagy hallott a híres nagybörzsi borokról? Vagy hallott valaki Csörnyeföldről Bussay doki előtt? Lehet, hogy a terroir máshol van? A Bussaykban, a Gere Attilákban, a Boxikban, a Szepsykben? Vagy a genius loci és a zseni szerencsés találkozásáról van szó? Magyarországon kevés olyan területet tudok elképzelni, ahol – bizonyos korlátok között persze – ne lehetne izgalmas, egyedi ízvilágú, minőségi bort készíteni. Nem csúcsbort, hanem minőségit, érdekeset, egyedit. A termelés gazdaságossága persze más kérdés... Egyből összeesküvésre gyanakszom – gyakorlott összeesküvéselmélet-gyártó vagyok –, hogy ezt a történelmi katyvaszt a marketingesek találták ki, hogy jobban el tudják adni a jót. (Végül is bocsánatos bűn: a jó bornak is kell a cégér, magyar bornak különösen.) De térjünk vissza a kályhához, jelen esetben Balla Géza 2002-es Ménesi Kadarkájához! A ménesi kadarka klónok némileg eltérnek a főleg Szekszárd környékén telepítettektől, ezért az ott készített borokat nehéz is elhelyezni a hazai kadarka-palettán (a kérdésről bővebben lásd A Művelt Alkoholista egyik postját). Ennek ellenére Balla Géza 2002-ese szépen szerepelt két borversenyen is: a 2006-os Országos Takarékszövetkezeti Borversenyen (április 3-4. ) és egy nappal később, a Villányi Borversenyen (április 5. ) egyaránt Aranyéremmel jutalmazták. Kicsit hideg (kb. 12-13 fokos) volt a bor, amikor kinyitottam, de ahogy melegedett, úgy mutatott magából egyre többet és többet. Színe világosabb meggyre emlékeztet, a pohárban azonban lomhán, olajosan mozog, mint egy jó szamorodni. Illata összetett, fűszerek bonyolult, egybeérett, egzotikus összhatású, intenzív illatát árasztja, igaza van azoknak, akik állítják: a kadarka illata összetéveszthetetlenül egyedi. (Azért persze kíváncsi lennék az ellenpróbára, azaz hogy felismerném-e, ha egy ismeretlen tételt tennének elém...) Ízérzete egyértelműen száraz, a sava markáns, határozott, de nem durva tannin, hátul pici kesernye, ami nem zavaró, inkább kiegészítője a fűszerek illat- és ízburjánzásának. Fás jegyek is egyértelműen felismerhetők benne. Még van tartalék a borban, szinte fiatalnak tűnik. A legjobbnak 18 fokos hőmérsékleten tűnt, ekkor kerültek igazán egyensúlyba az összetevők. a 13-as alkohol sem lógott ki a harmonikis összhatásból. És az ára? Ez év júniusában vásároltam az Óbudai Borfaluban, ha jól emlékszem, 2600 forintért, azért az összegért egyértelműen kedvező vétel. Jelenleg Budapesten egyedül az Andante Borpatika kínálatában találtam meg, ott 4800 forintot kérnek egy palackért, ezzel egyértelműen a legdrágább Kadarka a vidéken. Én ennyi pénzt inkább másra költenék: például két palack szekszárdi illetékességűre (Dúzsi, Takler, Sebestyén stb.). Azt azért sajnáltam volna, ha kimarad az életemből.

Tannintúra by Croatia

Zlatan Plenković Zlatan Plavac 1997 Hvar Vajon tudjuk-e, mit kell éreznünk, amikor ismeretlen borokat kóstolunk? Nagyon sokáig számomra egyszerű volt a kérdés: ízlik vagy sem? Ma már azonban némileg árnyaltabban fogalmaznék – nemcsak azért, mert menthetetlenül borbuzi lettem (ami együtt jár némi sznobsággal is), hanem azért is, mert egy-két évtizede a „boroskóla” és a Mussolini nevét viselő kotyvalék ellen sem volt kifogásom (legalábbis elvi...), habár egyikkel sem éltem. Némellyest egyszerűbbnek gondoltam a helyzetemet akkor, amikor mindenféle sogenannte világfajták kerültek a poharamba Dél-Afrikából vagy éppen Új-Zélandról. De már egy viszonylag klasszikusnak tekinthető (Olaszországban mindenképp) nebbiolo is szinte megoldhatatlan feladat elé állít: nem kelek és fekszem naponta az ebből a szőlőfajtából készült borokkal, nem ismerem a termelők sokaságát, aki elkészítik ennek a fajtának a mindenféle klasszikus és egzotikus, jó és jobb vagy éppen gyenge értelmezéseit – magyarán hiányzik az értelmezési mező, személyesebben: nincs benne a véremben a fajta. (Itt persze hosszasan kitérhetnék kedvenc rögeszmémre, hogy tudniillik a bor nem globális termék – mondjon erről akármit Stuart Pigott, Robert Parker és Jancis Robinson közös nyilatkozatban egy fergeteges afterparty után, akiknek persze a borokról alkotott véleménye mindezzel együtt figyelemre méltó és figyelembe veendő. Így vagyok sajnos a dalmát borokkal is: csak annyit tudok megállapítani róluk, hogy kedvelem-e őket vagy sem: általában igen, legalábbis a vöröseket. A bort azonban könyvből nem lehet megtanulni. Hiába olvasom mások tapasztalatait, a leírások csak akkor visznek közelebb a borhoz, ha közben töltöm a poharamba egyiket a másik után, látogatom az egyik termelőt a másik után. A helyi fajtákból (dingač, babić) minőségi dalmát borok drágák, bármilyen forrásból is próbáltam beszerezni őket, már évekkel ezelőtt a 10-15 eurós árkategóriában lehetett hozzájutni egy-egy palackhoz, és persze a tengertől (azaz a borok forrásától) való távolság csökkenésével egyenes arányban emelkedtek az árak (ennek azért van némi Balaton filingje). Ráadásul – jó szomszédi viszony ide, jó szomszédi viszony oda – leginkább Horvátországban beszerezhetők. Nagyon kevés az eligazító jelzőtábla is a horvát bortermelés térképén, csupán néhány kiemelkedő termelő ad viszonyítási pontot – például Mijenko Grgić, aki a Pelješac-félszigeten és Korčula szigetén termel borokat, vagy éppen Plenković a Hvarról, a szintén rejtélyes eredetű Žlahtinát készítő Katunarék borászata a Krkről (Vrbnik) –, de ők is leginkább azzal, hogy hány helyen találkozhatunk a nevükkel, hány helyen árusítják a boraikat. Biztosan jobb helyzetben lennénk, ha a tavaszi-nyarai hónapokat valahol Közép-Dalmáciában vagy legalább a Kvarner környékén töltenénk. Az internet sem sokat segít: egyelőre a magyar bortermelők jobban állnak a weblapépítéssel (ugyanakkor a horvátoknál természetes, hogy a weblapokat legalább három nyelven – angolul, németül és horvátul – kell elkészíteni, de nem ritka, ahol még olasz és magyar nyelvű információt is találunk. A termelői öntudat jele azonban, hogy a nagyobb fesztiválok, például a Korčula városban rendezett Marco Polo Fest része a borkiállítás, ahol Dalmácia minden jelentős termelője képviselteti magát. A mali plavac gyökerei kevéssé ismertek, rokonsága rejtélyes – az olasz primitivo és a kaliforniai zinfandel mindenesetre szóba került, és a legújabb kutatások egyre inkább valószínűsítik ezt a - legalábbis - komaságot. Mindebből azonban nem következnék, hogy a jó plavac akárcsak hasonló is a jó Zinfandelhez vagy Primitivóhoz (bár a rokonság a zinfandel és a primitvo között először éppen egy kóstolás nyomán merült). Azaz tudományos kutatással bizony nem jutunk előbbre a tekintetben, hogy mit kellene éreznünk a borban. A horvátok mindenesetre egyre szívesebben emlegetik ezt a rokonságot, Mijenko Grgić, aki kaliforniai borászként vált ismerté, szintén ennek az elméletnek az egyik élharcosává vált, majd Pelješacon alapított egy borászatot, ahol a mali plavac és a fehér bort adó poštup elismertetésén-népszerűsítésén dolgozik. Borai azonban túl súlyosak a pénztárcámnak (a plavac 8200 forint körüli összegért vásárolható meg Horvátországban), így egyelőre nem tudom, milyen hatással lehet erre a két fajtára az újvilági iskolázottság. Jelen értekezésünk tárgya máshonnan származik: Hvar szigetén működik a Plenković borászat, ahol ez az 1997-ben készült bor a palackba került. Kilenc év nagy idő egy bor életében. Ez azonban nem sokat alakított jelen értekezésünk tárgyán: beszerzési éve kb. az ezredforduló volt, azóta hűvös, kb. 12 fokos pincében várta jobb sorsát, meglehetősen párás körülmények között elfektetve. Dugója kitűnő minőségét mutatja, hogy a hét évnyi elfektetett tárolás ellenére még harmadáig sem ázott át, és kiszabadítása az üveg fogságából komoly fizikai feladat elé állította áldozatkész magamat. Fogyasztás előtt közel 1 órát levegőztettem: egyébiránt célszerű dekantálni, már csak azért is, mert a borkő ezekben a borokban elég intenzíven lerakódik az évek folyamán. A pohárban színe érett meggyre emlékeztet, barnás árnyalatú, de még közel sem fáradt - ha emlékezetem nem csal, fiatalabb korában is hasonló színt mutatott. Nem brutális sűrűségű anyag, de láthatóan testes, olajos, szép templomablakokat rajzol a pohár falára. Az illatban is visszaköszön az érett meggy; cherrys, likőrös illat, jellegzetes tintás jegyekkel. Az illatok után a korty meghökkentő: markáns tanninok rántanak vissza álmodozásomból: kilenc év alatt még nem szelídültek meg teljesen, és kell egy kis idő, amíg a többi ízjegy is teret kap mellettük. Várakozásaimmal ellentétben a bor savai is élénkek. A szőlő csak nagyon a háttérben jelenik meg, ellenben a meggyes, csokoládés, füstös ízjegyek mellett ott van a föld, a sziklás talaj, amiből ezt a bort a szőlő kiszenvedte (szó szerint, hiszen nagyon kevés a csapadék, és meszes, sziklás talajon mind a tápanyagért, mind a nedvességért keményen meg kell dolgoznia). Érezhető a fahordós érlelés, de nem harsog, éppen annyira érvényesül, hogy némileg ellensúlyozhassa a még mindig dübörgő tanninokat. A lecsengése hosszú, és némi édesség is vegyül bele (ez szinte édes bor - mondta nőtársam), ami talán a 13 és feles alkoholnak köszönhető. Bár harmóniája nem tökéletes a még túl markáns tanninok miatt, a mintegy 12 eurós árat (ez mintegy 5 éves ár) ma sem sokallom érte - egy német online borboltban jelenleg 14,30 eurót kérnek egy palackért, a borászatnál a 8 és fél euróért lehet hozzájutni, a barrique változat 12 euró, és újabban létezik egy Grand Cru változat is, ami talán valamilyen válogatás lehet, amiért már 18 eurót kér a termelő. És hogy a biotermelés iránt elkötelezetteknek is jusson valami: ők ihatnak bio minősítésű Zlatan Plavacot is. Aki szereti a visszafogott egzotikumokat, és persze be tud szerezni egy-két palackkal, mindenképpen próbálja ki! Nekünk, szárazföldi patkányoknak egy ilyen bor mindazt az egzotikumot magába sűríti, amit egykor Marco Polo (aki szintén ezen a partidéken, Korcula szigetén született) történetét olvasva elképzelhettünk.