Trambulin csúcsán a szocialista piacgazdaság

Garamvári Vencel, Az Év Bortermelője

Illusztris társaságban lenni jó dolog. Annak marketingértéke van, és persze sok mindent jelent, de legfőképpen pénzt: közvetve és közvetlenül. A sznoboknak mégiscsak más érzés az év pincészetéből az év borászának a borait kortyolgatni. A hazai borászszakma nagy bilijében biztosan kavar néminemű vihart egy-egy választás, van tülekedés az excrementum körül. Elsősorban nyilván nem a borászok tülekednek – annál inkább a mögöttük álló befektető. Az ilyen versenynek az a jellegzetessége, hogy egy valaki nyer, a legutóbbi választáson Garamvári Vencel, a többi jelölt meg – Frittmann János, Légli Ottó, dr. Lőrincz György és Szőllősi Mihály – sírhat. (Bár mint Székely Évától tudjuk, sírni csak a győztesnek szabad.). A lemaradtak mindenféle egyéb rangos és kevésbé rangos díjakkal vigasztalódhatnak. Sőt például a kiváló Frittmann János a többszöri jelöltségéből próbál némi marketingerőt meríteni. (A megvesztegethetetlen, szigorú döntnökök meg gondolhatják magukban: egy soltvadkerti borásznak legyen elég ennyi.)

Garamvári Vencel duplán ünnepelhetett: egyszer mint az év pincészetének a tulajdonosa, aztán még egyszer mint az év borásza. Tehát egy évig biztosan lesz mivel marketingolnia bőszen; lehet szép kis papírdíszt aggatni a palackok nyakára: Készítette Az Év Borásza 2006. (Ebben annak idején a Hilltop verhetetlen volt, de aztán feljött mellé a Szent Gaál is, amikor úgy akart eladni egy bort, hogy ráírta egy ilyen helyes kis slejfnire: a Szent Gaál Pincészet ennyi meg annyi aranyat nyert Bordeaux-ban, mintha annak valami köze lenne az adott palack – Bordeaux-t meg nem járt – bor minőségéhez, miközben mindannyian tudjuk, hogy..., meg, sőt...)

Most hagyjunk figyelmen kívül, hogyan is lehet egyszerre elnyerni a hazai borszakma két legtekintélyesebbnek minősülő elismerését, és foglalkozzunk a patinásabb címmel és annak újdonsült tulajdonosával, Az Év Bortermelőjével, Garamvári Vencellel. Én, naiv lélek, arra gondolnék, hogy az lesz (lehet) az év borásza, aki alkot valami emlékezetesen, mondjuk egy Cuvée Carissimae-t, egy Solust, egy Kopárt, Bock Cuvée-t egy Szepsy 6 puttonyost; valamit, ami sokunknak – termelőknek és fogyasztóknak – iránymutató, viking napkő a fölhős magyar ég alatt, ami mint tudjuk borús vagy még borúsabb, és köd és hó és halál. (Bár ez utóbbi állításnak ellentmondani látszik a Árvay János – Az Év Bortermelője 2003 – tapasztalati alapokon nyugvó tétele: depressziós borász márpedig nincs.)

De vissza Maestro Vencelhez, aki amúgy szakmailag felkészült borász, pezsgőgyáros és műugró, meg persze nincs híján önbizalomnak sem, aminek egyre többször adja tanúbizonyságát. Garamvári úr igazi szaki: ha megkérdezik, minden borának tudja puska nélkül, fejből az összes fontos jellemzőjét, azt, hogy mikor szüretelték, akkor milyen állapotban volt a szőlő, mik voltak az erényei, milyen problémákat kellett megoldani a feldolgozás és az erjesztés során, mikor palackozták az egyes tételeket. Impozánsan felkészült önmagából, illetve valószínűleg egyszerűen ennyire benne van a napi munkában: hiába no, régi bölcsesség: a gazda szeme a jószágot hizlalja, a szőlőt meg érleli.

Szakmai múltja is impozáns. Végigjárta a ranglétrát az elmúlt majd’ ötven évben: budafoki Soós István Technikum, Kertészeti Egyetem (szőlész-borász), Külkereskedelmi Főiskola… Megtanult mindent, ami a szakmájában fontos, és lehúzott sok-sok évet a Törleynél. Majd amikor a Törleyt megvásárolta a Henkell und Söhnlein, az üzletet ellenző Garamvári a kapun kívül találta magát, és onnantól, pontosan 1990-től építgethette magáncégeit: a Vinárium borkereskedő céget és a Szent Donatus Pincészetet (70 ha Balatonlelle környékén, legjobb területük a Sínai-hegy), majd 1996-tól Budafokon, a volt Palugyai–pincében a Chateau Vincent pezsgőüzemet, ahol elsőrangú pezsgőket készítenek.

Bár soha nem voltam elragadtatva a St. Donatus boraitól, ezért ha tehettem, kerültem, a sznobéria engem is magával ragadott: csak lehet valami egy Év Bortermelőjének a palackjaiban. Önfeláldozóan vetettem tehát magamat a Garamvári Szelekcióra (így!, csak jobban hangzik, mint a „válogatás”; mégsem Selection, de majdnem, meg magyar is). Ez a sorozat képviseli a pincészet csúcsát. (Alatta pedig a Kócsagos Szelekció, melynek címkéin címerállatként tűnik fel a Balaton jellegzetes madara; és kétségtelenül erénye a sornak, hogy a borok a szőlő nevű növény terméséből készülnek.) A Garamvári Szelekció palackok címkéje egységes, a hátcímke még ötletes is, és korrekt információkat ad a palack tartalmáról magyarul és angolul.

Sauvignon Blanc 2006
Szép halványsárga színe, fajtajelleges, csalános, bodzás illata várakozást kelt. Íze azonban túlságosan sima, egyértelmű (egyivású), hiányzik belőle a határozott gerinc, az irány, a közepe üres. Korrekt, de egyéniség nélküli, ipari bor, 13-as talán alkoholja kicsit sok ehhez a testhez.

Irsai Olivér 2006
Löszös, homokos talajon termelt szőlőből készült bor. Jellegzetes, intenzív, némileg édeskés illatú, íze azonban nagyon egysíkú. Savai szinte egyáltalán nincsenek – ez valószínűleg évjárati hatás is. Állítólag mindössze 17-es cukorfokkal szüretelték a szőlőt – kényszerből, mert a savai már akkor szinte teljesen kiégtek. A lehetőségekhez képest korrekt ital. De hogy kerül bele egy válogatásba?

Chardonnay 2006
80 mázsás terhelésű (mintegy 1,5-2 kg tőkénként), Guyot művelésű ültetvényről 19-20-as mustfokkal szüretelt szőlőből készült, reduktív technológiával. Állítólag a javát külön kezelik, barrique-ban érlelik egy évig. Ez jellegtelen, ahhoz képest szintén alkoholban gazdag (13%) ital. A feldolgozás ebben az esetben is korrekt, ám a végeredmény alig közepes.

Cabernet Sauvignon – Merlot Rosé 2006
Előszürettel a termés mintegy harmadát szedték le a roséhoz. Kb. 6-8 órát áll héjon, majd préselik – a törköly meg megy a vörösbort erősíteni. Hagymahéj színű, némileg konfúz illatvilágú, illatában és ízében egyaránt dominál a gyümölcsösség, melynek hátterében az ásványosság is fellelhető. Jól iható rosé, igazán kellemes, üdítő bor, de az én ízlésemnek talán kicsit lágy, egy rosétól karakteresebb, üdébb savakat – és nem szénsavat(!) – várnék.

Merlot 2005
Közeledünk a komolyabb produktumokhoz. Mély, sűrű, majdnem lilás szín, aszalt gyümölcsös, szilvás, meggyes illat. Íze bársonyos, de mintha ebből is hiányozna valami határozottság, ízében is dominálnak az aszalt gyümölcsök, de ennek sincs egyénisége. Egyszerű, jól kezelt, de nem izgalmas. Az egy év, amit az ászokhordóban töltött, nem sokat tett hozzá. Arcnélküli Merlot.

Cabernet Sauvignon-Merlot Cuvée 2003
A szellemes fantázianév egy 60-40%-os keverési arányú cuvée-t takar, a CS 14 hónapig kis fahordókban, a Merlot nagy ászokhordókban érlelődött, és utána házasították a két fajtát. Színe mély, majdnem fekete. Első szaglásra fülledt, büdös illatú, később a kellemetlen bűz eltűnik a pohárból, és a helyét aszalt gyümölcsök, vajasság, némi pörkölt kávé és föld illatának keveréke foglalja el. Cserzőanyagai visszafogottak, de megfelelő mennyiség van belőlük. Kellemes, de semmi megrázó.

Sínai Cabernet Sauvignon 2003
A Garamvári Szelekciótól eltérő címkedizájn – a címkén klasszicizáló Dionüszosz-fej – jelzi: különleges bor lötyög a palackban. Ez a csúcs, a pincészet legjobb területéiről származó bor. A Sínai-hegyen 9 ha ültetvénye van a St. Donatusnak, ebből 7 ha CS. A köves, kötött talaj kiváló a kékszőlőnek. Maga az ültetvény mindössze 10 éves. A Sínai CS-t nemcsak a palack dizájnja különbözteti meg az eddigi boroktól: a nagyon sötét, lilás-feketés árnyalatú bor méltóságteljesen köröz a pohárban. Illatában kezdetben az ásványosság nyomul, később megjelennek az eredi gyümölcsök, szeder, áfonya, mellettük némi paprika. Az ízben még erősebb az aszalt gyümölcsök íze, leginkább a nagymama vadszederből főzött sűrű lekvárjára emlékeztet. Az egész sor legjobb bora, de még saját régiójában sem rúgna labdába egy csúcsbor, például egy Konyári Loliense mellett.

A hét bor után marad a kérdés: hol van a borokból az év borásza? A borokban hiába is keresnénk. Ellenben megtaláljuk máshol, Például abban a interjúban, amelyben Az Év Bortermelője nyilatkozik az egyik vesztesről: „Lőrincz Györgyöt még nem tartom nagy névnek, még nagyon a fenekén van a tojáshéj. Nekünk van 70 hektárunk, saját kézben, saját kezelésben. Szerintem Lőrincz Györgynek 10 hektárja sincs még. Nekünk van két üzemünk, az egyikben feldolgozunk körülbelül 7000 mázsa szőlőt, és csinálunk 5-600 ezer palack bort, a másikban pedig 100 ezer palack pezsgőt, Lőrincznek az összteljesítménye sem haladja meg a 30 ezer palackot. Ha minden egyes üveg kitűnő lenne – ami ugye lehetetlen, még akkor is, ha a szőlőt szemenként dolgozná fel –, akkor sincsen velünk egy súlycsoportban. Arról nem beszélve, hogy míg a mi üzemünk százszázalékos családi tulajdonban van, neki talán 25-30 százalékos részesedése lehet abban az üzemben, ahol dolgozik. A díj elnyerésének pedig vannak feltételei: köztük, hogy saját tulajdonosnak saját szőlőből kell előállítania. Mindemellett nagyon becsülöm őt, de a szakmai múltja egyelőre még rövid. Én ezt a díjat a 10 éves pályafutásomért kaptam, gondolom. Úgy vélem, hogy Lőrincz szépen fejlődik, de még pöttömke. Persze ígéretes tehetség, szereti a szakmáját. Az, hogy Lőrincz György előtt nyertem, nem okoz nagyobb megrázkódtatást, ez nem olyan helyzet, mintha mondjuk Bárdos Béni lett volna a másik partner. Akkor azt mondanám, hogy szoros volt a verseny. Ő egy olyan ellenfél, akitől nem szégyen vereséget elszenvedni, Lőrincz Györgytől nem szerettem volna kikapni. De biztos vagyok benne, hogy egyszer ő is lesz Év Bortermelője, csak még érnie kell.” (hirextra.hu) Ebben minden benne van: a mennyiség átcsapása minőségbe; meg Sümegi József borgyára; meg Zsíros Géza békési kiskirálysága. Ez a nyolcvanas évek. A középszer diadalt ül. A részletek lényegtelenek.

Gazdagodunk, Szesztestvérek!

Indul a Borravaló

Borblogger triumvirátus jelent meg a hazai bogtérben. Három rendszeresen ivó cimbora (más néven szesztestvér), dr.Nemtudomka, Stevie Kraft és Kántorbandi, beindította gasztronómiai izgalmakat, de legfőképpen jó borokat ígérő blogját, a Borravalót az FN hathatós támogatásával. Hogy kik állhatnak a nickek mögött, nem is mindig rejtik véka alá, ha valaki figyelmesen olvasgatja a posztokat, előbb-utóbb talál árulkodó nyomokat. Amúgy meg lényegtelen is ez a „ki kicsoda” játék: vagy jókat írnak, vagy…

A Borravaló konkurenciája lesz A Művelt Alkoholistáknak – remélem nagyon, mert az egyfős futam egy idő után nem túl izgalmas, ráadásul izzadságszagú (hogy ne mondjam: büdös), és az senkinek sem jó. Meg aztán unalmas is egyfolytában ugyanannak a pofának az izzadságát szagolni. A mögöttes erők megfelelően kiegyensúlyozottak, tehát hajrá, győzzünk mi, zöldfülű borrajongók, és tanuljunk egyre több érdekeset, hasznosat a borokról. Az eddig megjelent postok alapján még sokat nem mondhatunk: tehetség van, meg vannak mindenféle hibák: például általában nem derül ki, hogy a triumvirátusból ki jegyzi a postot, ami ugye mintha ellentmondana a blog személyességének (és nem is többes szám első személyben írnak). Meg van egy kis marketinges „illatocskája” is a játékocskának…

Állítólag január 29-én 13:08:20-kor került fel a netre a Borravaló első postja: „Azt beszéltük meg, hogy írni fogunk borról. Jó rég megbeszéltük, és aztán megbeszéltük még vagy harmincszor, és minden alkalommal nyitottunk, dekantáltunk, vagy fröccsöltünk, ettünk és beszéltünk róla, hogy írni fogunk róla.”

És egy magyarázat. Jelen tudósítás azért késett, mert a blog is késett: január 29-én nem volt még elérhető, sőt egy nappal később sem. De azért örömmel teszem be dr.Nemtudomkáékat az ajánlott linkek közé.

Málé hegy szelíd motorosa

Juhász Tibor; Juhász Borászati Kft., Bicske

Rókusfalvi Pál ugyan sokat tesz azért, hogy ismertté tegye az Etyektől a Velencei-tó északi partjáig lenyúló, 1600 hektáros Etyek-Budai borvidéket, valójában a borszeretők legfeljebb a nagy pincészetek (Törley, Hungarovin, Nyakas) és egy-két kisebb birtok (Gombai, Hernyák Laci, Etyeki Kúria, Haraszthy Vallejo Pincészet) nevét ismerik. Azt is sokan tudják, hogy a környék talaja, mikroklímája hasonlatos Champagne-éhoz, azaz ideális a pezsgőalapborok készítéséhez, megy hogy a 19. század végén Törley József jóvoltából futott fel itt a szőlőtermelés. Pedig az etyeki rendezvények (tavasszal Pincefesztivál, kora ősszel Kezes-lábos) évről évre egyre több embert vonzanak Budapestről.

Kétségtelen persze, hogy a borvidéken készített borok minősége nem egyszer hagy maga után kívánnivalót; ám egyre több korrekten elkészített, reduktív iskolázású bort találunk az egyelőre a nagyközönség előtt még ismeretlen pincészetekben is. Ha valaki friss savú, gyümölcsös, illatos borokra vágyik – à la Malya Ernő –, egyre bőségesebb kínálatból választhat szép tételeket sokszor megdöbbentően kedvező áron. Ráadásul Etyek közelsége miatt akár egy hétvégi biciklitúra keretében is körbe lehet látogatni néhány jobb pincét. (Érdemes tájékozódni Kezdőszőlész blogján, ahol szórakoztató beszámolókat olvashatunk Kezdőszőlész alakuló töki törpebirtokáról, és sok hasznos infót, linket találunk a borvidékről.)

Bicske ugyan kicsit messzebb van, de Juhász Tiborért érdemes Etyeken túlra is elmenni. Juhász Tibi érdekes személyiség, aki tényleg emberfeletti munkát vitt végbe. Harminckét évéből mindössze az utolsó hat évét töltötte szőlőműveléssel és borkészítéssel – mivelhogy azonban tősgyökeres bicskei polgár, szüleitől, nagyszüleitől eredően nem volt idegen tőle a szőlő. A Bicske határában, a formás pincesor szegélyezte 100-as út mellett, a Galagonyás dűlőben áll Juhász Tibi majd' két évszázados, kétszintes, ízléssel felújított pincéje is, amit belül a tulajdonos korábbi vadászéletének trófeái és régi szerszámok díszítenek. A pince a körülötte álló, racionálisan-ügyesen berendezett épületetekkel egy 16 hektáros kis birtok központja. A főépület hosszú boltíves pincéjében fahordók sorakoznak, bennük némi blauburger érik, de az érdekességek a gazdasági épületek hűthető kóracél tartályaiban várják, hogy palackba kerüljenek.

Önmagában is elismerést érdemlő teljesítmény, ahogy Juhász Tibi – a családi segítséggel megtett első lépések után, saját erejéből eljutott a jelenlegi birtokméretig, amihez megteremtette a feldolgozó kapacitást is – banki hitel nélkül, önállóan. Ám ő még jó bort is készít, nem csak megélni akar, hanem egyre jobb borokat szeretne készíteni. 2001 februárja óta minden energiáját a birtokába fekteti; félretette a puskát, békét kötött a természettel: azóta szőlőt művel és bort készít. Egy szenvedélye maradt csupán, ami nem függ össze a borkészítéssel: a motorozás. Ő a bicskei Málé hegy szelíd motorosa.

Készséges vendéglátó – ez lenne az eredeti szakmája is –; mindent meg akar mutatni, erényeket és hibákat, korlátokat egyaránt. Nem akar tévedhetetlennek látszani, sőt büszke arra, hogy folyamatosan tanul; amikor elindította a vállalkozását, a szakma alapjait a budafoki borászati technikumban szerezte meg, de azóta is folyamatosan tanul szakirodalomból, kortársaktól, szakemberektől – és persze saját hibáiból. Vendégeinek 45-ös fordulatszámon, kicsit szelesen mesél a borairól, a munkájáról. Nem borászati filozófiáról, hanem gyakorlati teendőkről: metszésről, zöldmunkáról, a szüret idejének a megválasztásáról, fajélesztőkről, derítésről, szűrési és palackozási technológiákról; arról, amit nap mint nap csinál a gazdaságában, meg arról a technikai problémáról, ami éppen foglalkoztatja. Kétségtelenül van még mit tanulnia – a kóstolt borok is igazolják –; nem is tagadja, követ el hibákat, de vállalja, és ezzel borait is hitelesíti.

Sikeres ember, üzletileg mindenképpen, hiszen borai minden évben elkelnek, újabb terület, oltvány, traktor, erjesztőtartály lesz belőlük, hogy egy év múlva még szebb borok készüljenek. Fehérek, reduktívak, üde savúak, illatosak. A kevéske fahordóban érlelt blauburger inkább csak a vevőkör jobb kiszolgálása végett került a szortimentben. Merthogy ortodox elveket vall Etyek-Budáról a tekintetben, hogy alkalmas-e a borvidék vörösborok termelésére. Szerinte nem, és fölösleges is ezzel kísérletezni. A reduktív, gyümölcsös borokkal viszont annál inkább! Juhász Tibi kísérletezik is, a szerencsések pedig időnként élvezhetik annak gyümölcseit – azaz a Nyakas Pince minőséget kaphatják olykor féláron („Sznobok kíméljenek” jeligére).

A pincében jelenleg harmonikus (illat-íz-savak-extrakt kellemes elegye) 2006-os borokat lehet kóstolni. Idén. Merthogy jövőre mi lesz, még nehéz megjósolni. Ez ugyanis Juhász Tibi egyik gyengéje: azt a gyakorlatot még meg kell szereznie, hogy a modern technológiai hátteret bármilyen évjáratnál magabiztosan fel tudja használni.

Juhfark 2006
Somló és a Balaton-felvidék kultikus (ám meglehetősen savhangsúlyos és egyszerű ízvilágú) fajtájával a meszes talajon nem művel csodát. Kissé jellegtelen, de tiszta, kellemes ital. Talán kicsit sok benne a kén. Korrekt, mindennapi ital különösebb erények nélkül, de a maga nemében hibátla. Soha rosszabbat!

Szürkebarát
Még nem kész – acéltartályból kóstoltam. Ebben is a savak dominálnak, talán még túlságosan is. Fajtajelleges, de egyelőre egysíkúnak tűnik. Egy szürkebarátban azért talán több lenne.

Sauvignon Blanc
Emberes bor, Juhász Tibi kínálatának a jelenlegi csúcsa, amelyben a borvidék jellegzetességei (a terroir), a fajta jellemzői, az iskolázás és a borász ízlése talál harmóniára. (Megjegyzem, Juhász nem híve a minden ésszerű határon túli terméskorlátozásnak, amiben nyilván szerepet játszanak financiális megfontolások is: azaz valószínűleg tisztában van azzal, hogy a jelenlegi hátterével és ismertségével mennyi bort tud eladni és mennyiért.) Ez a Sauvignon Blanc nem a hatalmas potenciállal hódít, most kell inni. Juhász csupán a rég bevált receptet követte: amikor ősszel a szőlőt megérik, leszüretelik, feldolgozzák, kiérlelik, majd az elkészült bort a következő bor elkészültéig megisszák, nincs blikfang, nincs bűvészkedés. Malya Ernő foroghat az ágyában: valaki ellopta tőle az aranycsinálás receptjét.

A bor halványsárga, kicsit zöldes színű, illata intenzíven csalános, bodzás. Savai üdék, íze grépfrútos, gyümölcsös. Lecsengése nem túl hosszú. Könnyed, kellemes élmény. Legnagyobb erénye, hogy nem unalmas. Nem annyira kifinomult, mint a Nyakas Pince Sauvigni Blanc-ja, de egyéniség. Érdemes lesz nyárra bespájzolni belőle.

Irsai Olivér
Szintén száraz, kicsit gejl, pedig a savakkal nincs baj. Jellegzetes illatú, nagyon egyszerű bor. Egyszer érdemes megkóstolni, ám felejthető.

Ha valaki csavarzárral palackba zárt formában szeretne hozzájutni Juhász Tibi boraihoz, látogasson el a TintoFinóba. De ha rá tudja szánni az időt, menjen ki Bicskére, és keresse meg személyesen a borászt (elérhetőségek a neten). Nem fog csalódni.

Majdnem újbor

Szent Gaál Badarka 2006
Kacskaringós utat járt be a szekszárdi Szent Gaál Pincészet, amíg jelen állapotába jutott. Volt az Aliscavin tulajdonában, majd egy Belgiumba a szakadt hazánkfia birtokolta, aki a pincészet központjának helyet adó kastélyt felújíttatta (ízlésről ne nyissunk vitát), a mellette lévő lóistállót pedig artisztikus érlelőpincévé alakította át. Végül három vagy négy éve Kovács Tibor (nem összekeverendő a Hétszőlő birtokigazgatójával, aki amúgy is dr. Kovács) vásárolta meg a birtokot kastélyostól, a városi Garay pincéstől, patinástól, és azon melegében a Szent Gaálhoz is csábította Mr. Gradowski Nagy Gábort, Magyarország talán egyetlen valóban repülő (mármint szenvedélyes vitorlázórepülő) borászát – aki persze nyughatatlan lélek lévén rövidesen tovaröppent.

A kilencvenes évek közepétől többször is nekirugaszkodtam, hogy barátságot kötök a Szent Gaál borokkal. A jó szándékomat azonban még a jutányos árak biztosította kedvező légkör ellenére sem koronázta maradéktalan siker. Abban az évben, amikor Kovács Tiboré lett a pincészet, amit már Nagy Gábor birtokigazgatott, volt szerencsém közelebbről is szemügyre venni a birtokközpontot és a boraikat. A szortiment stílusban illeszkedett a kastélyhoz: meglehetősen vegyes képet mutatott, ha jól emlékszem, talán egy 98-as Cabernet Franc mutatott valamicskét a lehetőségekből, amelyek alapján szebb jövőt jósolhattunk a borászatnak. Látszott a törekvés, kevésbé annak sikere. Persze a technikai problémák akkor nyilvánvalóak voltak, nem is rejtették véka alá: nem tudták megoldani az egykori istállóból kialakított érlelőpince megfelelő klimatizálást, és a terméskorlátozás is gyermekcipőben járt még akkoriban. Az elszántság azonban nem hiányzott.

Hiába azonban az új tulajdonos új szemlélete, a pincészet valahogy nem tudta bevenni a hazai borelit fellegvárát, a huszáros rohamok rendre elhaltak. Legföljebb kétes marketingkísérleteikkel keltettek feltűnést, kevésbé boraikkal. Emlékezetes eset volt az abszolút csúcsbornak szánt B verzió – g500 fantázianevű Cabernet Sauvignonjuk ezer palackjának piacra dobása (Megszületett a legdrágább listaárú magyar vörösbor), ami a reklámszövegek szerint elképesztő hozamkorlátozással (fél kiló szőlő tőkénként) termelt szőlőből és 25 hónapos barrique hordós érleléssel készült (most ne menjünk bele annak taglalásába, hogy a „minél kevesebb marad a tőkén, annál jobb lesz a bor” gondolkodásmódnak vajon hol van a racionális határa; érdekes lenne erről megkérdezni Györgykovács Imrét vagy éppen dr. Kovácsot Tokajban). Érdemes idézni a bor hátcímkéjét:

Mindennek van egy csúcsa, ahonnan már csak lefelé vezet út, és van, amikor a méret a lényeg. Sőt, néha a nagy test önmagában is érték, főleg, ha a telt idomok lágy illatokba burkolva sejlenek fel, de vigyázzunk, a lágy felszín alatt félelmetes erők dolgoznak. . .
Ui. A "B" nem másodikat jelez! Azt jelenti brutál.

Ez tényleg brutál – sajnos nem feltétlenül a bor, de a szöveg mindenképpen. Az önmarketing azonban tartalom nélkül már nálunk is sikertelen, nem mindog elég ráírni egy palackra valamilyen brutálisan magas árat – és ennek örüljünk.

Ne legyünk persze igazságtalanok. A Szent Gaál ért el szép sikereket: egy arany és két ezüst Bordeaux-ban, és a legjobb átlagpontszám a Borkalauzban, mint büszkén hirdeti a honlapján. Két éve a 2003-as Passionata fantázianevű Cabernet Francjuk aranyérmet, a szintén 2003-as Cabernet Sauvignon ezüstöt kapott, tavaly pedig a 2004-es Q Cuvée (Kékfrankos, Cabernet Sauvignon és Cabernet Franc) nyert ezüstöt a Challenge International du Vin-en. Az aranyérem mégis csak aranyérem, különösen ha Bordeux-ban adják. A honi borsajtó azonban nem zengte hangosan a Szent Gaál borok dicsőségét, hacsak fizetett cikkekben nem.

Készítenek a Szent Gaálnál nem-csúcsborokat is – jókat jó áron. Szerencsénkre. Hiszen mindennapi kenyerünk a bor – hogy egy szép képzavarral éljek. Itt van például jelen vizsgálatunk tárgya, a 2006-os Badarka, ami egy jó kiállású kadarka baráti áron (1300 Ft, Cora, SPAR). Megjegyzem, csomaglása kísértetiesen Balla-dizájn, bár a Badarka csomagolópapírja alatt van egy szokványos címke is. Megérne egy misét, hogy ki koppintott kiről (úgy tudom, bár nem láttam róla papírt, hogy Balla Géza a borai jellegzetes csomagolását le is védette). Aki ismeri a Wine Princess Kadarkáját, a Badarka csomagolópapírja mögött nagy bort sejthet, és ő téved is egy nagyot. Jobban jár, ha vásárlás előtt elolvassa a bor ajánlását a csomagoláson.

A névválasztás (Badarka) amúgy jó ötlet: miközben könnyen megjegyezhető, a bor üzenetével (de szép kifejezés!) összecsengő márkanév, felidézi a fajtát is. Azt is érdemes tudni erről a borról, hogy Szekszárd talán legnagyobb egybefüggő kadarkaültetvényéről származik, a Várdombról.

A színe már nem az a nyers, meggylevesen vörös, annál sötétebb árnyalatú, ami jelzi is, ez már nem a klasszikus újbor; a textúrája közepesen sűrű, méltóságteljesen, ám közel sem lomhán mozog a pohárban, szép templomablakokat rajzolva a pohár falára.

Illata egyszerre friss, borsos, összetetten fűszeres, de gyümölcsös is, a frissen szedett és préselt fanyar meggylé illata köszön vissza. A friss illatok mellett azonban már érezhető benne valami komolyság, itt-ott a málna is előbukkan (gyerekkori teher: nem szeretem a málnát). Ropogós, üde savai harmonikusan illeszkednek a a gyümölcsös ízekhez. Nem testes bor, nem nehéz, cserzőanyagai finomak, visszafogottak. Mintha egy alapvetően borsra alapozott fűszerköltemény aromái izgatnák ízlelőszerveinket. Nagyon kellemes italú, elegáns, de nem ad túl hosszú élményt, hamar elszállnak az ízek-illatok, a vékonyka test gyorsan eltűnik a szájból, ezért gyorsan is fogy, gyakran kell tölteni. Majdnem újbor.