Mintha dolgozna Budapest közelében, az etyeki dombokon egy borász, aki legalábbis figyelemre méltó következetességgel készíti borait. Jó, nem szabadkézzel festi, Malya Ernő ecsetje mellett mindig kéznél van a vonalzó, a körző, a patikamérleg (meg mikroszkóp, kémcső, pipetta, Bunzen-égő). Nincs improvizálás. Szigorú tervezés van – ahogy azt Malya Ernő (nem mellesleg Év Bortermelője 2002 és egyben a magyar borászat élő történelemkönyve, akinek keze alatt megfordult jó néhány borászgeneráció Szigetcsépén, a Kertészeti Egyetemnek a ma már az igencsak kétes hírnevű Szigetvin tulajdonában álló egykori tangazdaságában) megtanulta és tanította. Talán nem is véletlen, hogy amikor a Töki Egyetértés Tsz. romjain a tsz. egykori vezetői hatékonyan megprivatizálták a melléküzemágként működő borászatot, és megalapították a Nyakashegy Kft.-t, az akkor már nyugdíjas Malya Ernőt reaktiválták: felkérték, hogy vállalja el a pincészet szakmai irányítását.
(Ernő bácsi a magyar borászat élő lexikonja: mindenkit ismert, aki a szőlész-borász szakmában a második világháború után még maradandót alkotott, ott volt minden fontosabb kísérletnél, bábáskodott a reduktív borkészítési eljárások első hazai kísérletei körül – és minderről nagy kedvvel mesél is.)
A Nyakas Pince borai egytől egyig magukon viselik a főborász egyik fontos alaptulajdonságát, a mértékletességet. Gyanítom, ezt a mértékletességet kell keresni a pince viszonylag gyors sikerei mögött is. Nincsenek bűvészmutatványok, nyaktörő akrobatikus elemek, meg művészkedés sincs. Malya Ernő bácsi dolgozik, pontosan annyit, amennyit kell – nem erejét végsőkig megfeszítve, hanem tempósan, de folyamatosan; ezt tanulta tótkomlósi őseitől. Terméskorlátozás? Igen, biztosan fontos. Kemikáliák visszafogott használata? Valószínűleg az is. Barrique hordók? No persze... Csakhogy Ernő bácsi a döntés előtt kezébe veszi a kalkulátorát (bár a logarléc talán adekvátabb eszköz lenne a kezében – tudja még valaki, hogyan kell használni?), oszt-szoroz, négyzetre emel, köböt von, és a végén kijön, hogy mit és mennyit... Ez a szemlélet meghatározó a pincészetnél; ha sok a sav, elvesznek belőle, ha kevés, hozzátesznek; és persze valószínűleg a mustjavítástól sem idegenkedne Ernő bácsi (persze szigorúan sűrítménnyel, aminek persze azonnal felismerné a technológiai kockázatát is). Még a trendi barikolásról is lemondanak; mindössze néhány barrique hordója van a Nyakas Pincének, hogy a Chardonnay legjobb évjárataiból egy válogatásra elegendő mennyiséget néhány hónapig megjárathassanak benne – az eredmény ennek megfelelő is.
Az ilyesféle hozzáállásnak megvan az eredmény is: aki ismeri a Nyakas Sauvignon Blanc-ját, tudja, miről beszélek.
Éppen ezért lepődtem meg, amikor jött a hír: a Nyakas Pince kadarkát dobott piacra. Nem követem nyomon Nyakasék kísérleteit, mert nem kísérleteznek. A hír már csak azért is meglepett, mert a pincészet teljes mértékben a fehérborok készítésére rendezkedett be; az meg köztudott, hogy a vörösbor némileg eltérő technológiát követel. Persze tisztában vagyok, mit követel a haza meg az üzlet: a vásárlók igenis elvárják, hogy egy jó nevű pincészetnél a fehérek mellett legalább egy vörös is legyen – már ha az illető pincészet nem Tokaj-Hegyalján működik. Nem a Nyakas Pince az egyetlen, amely ráfanyalodik, hogy legyőzze ellenérzését, és vörösborral is foglalkozzon (írtam is erről Juhász Tibi kapcsán); bár vannak merész vállalkozók, akik nagy fantáziát látnak például egy etyeki Pinot-ban.
A Budai Kadarka első évjárata (születésnapi ajándék a 2006-ban a hetvenedik életévét betöltött mesternek) amúgy abszolút kuriózum, erről részletesen írt a fentebb belinkelt postjában Kezdőszőlész kolléga, az Etyek-Budai Borvidék egyik legjobb ismerője. A szőlő feldolgozása is kalandos körülmények között történt a reduktív fehérborok készítésére felkészült pincészetben. Mi tagadás, a boron is érződnek ezek a kényszermegoldások (hogy ne mondjam: izzadságszagú). Nyakasék fajtaválasztása ugyanakkor érthető: a kadarka viszonylag jól tűri a reduktív feldolgozási technológiát, és alkalmas élénk savú, gyümölcsös, elegáns bor készítésére. Ráadásul magyar fajta (vagy majdnem az).
A bor színe világos, inkább egy olyan silleré, amit a borász kicsit tovább felejtettek héjon. Az illata is friss, sokkal inkább rozéra mint vörösborra emlékeztet – ebben még a vékonyabb burgundi típusú boroktól is messze elmarad –, és csak haloványan emlékeztet a kadarkára. Illatában a gyümölcsösség (eper, sőt eperdzsem) erőteljes, nagyon kellemes, sokat ígérő, a fűszeresség azonban nagyon visszafogott.
Ízvilága sem az a kimondott kadarkás. A savai élénkek, viszik a bort, de inkább csak lendületből, vázat adnak a bornak, de a vázhoz nem tapad elegendő hús. Alapvetően kiegyeznék egy kezdő anorexiás kamaszlánnyal is (sőt! – persze szigorúan tizenhat éve felett!) A savaktól ráadásul nagyon elválik a domináns íz: málnaszörp némi citrompótlóval ízesítve, amihez a száj különböző kanyarulataiban némi karamelles erigon íz is társul (ez utóbbi kifejezetten zavar). Az összkép nem rossz, csak nem ezt várnám egy bortól; ha málnaszörpre vágyom, felugrom nagyanyámhoz, ő ebben a műfajban maradandóbbat alkot. A borban enyhe szénsav is van, ami szintén nem válik előnyére.
A gerinc azonban megvan, lehet(ne) rá építeni. Ez az 1,1 hektáros kadarka ültetvény szűztermése. Van tehát még mélység, ahová a szőlő gyökerei lefúrhatnak értékes, a szőlőt – és végső soron a bort – gazdagító ásványokért. A szőlő pedig előbb-utóbb meghálálja a jó talajadottságokat, a modern ültetési módot és a gondoskodást.
Néhány nap elmúltával – hűtőben tárolva, ledugaszolva – eléggé szétesik, dédnagyapám jobb sillerjeire emlékezet. Az is szőlőből készült.
Lokálpatriótáknak kötelező, másoknak érdekesség. 1200 forintot kérnek érte a pince borboltjában; nem luxus megkóstolni. És nem tanulság nélkül való.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése