Kötelező gyakorlat II

Gere & Weninger Rosé 2006; Légli 333 2006

Nem szeretem a kínos helyzeteket. Nem szeretem, ha a király meztelen. Gyerekeim egyik gyakran hallgatott meséje, A császár új ruhája, nem kedvemre való mese. Az igazi király nem lepleződhet le - hibáiban is királyi. Persze ha arra is egzakt választ akarnék adni, hogy mitől lesz valakiből király, nehéz feladat elé állítanám magamat - inkább megfutamodok. De azért vegyünk például egy királyt (Karinthy: „csonka gúlát”): Fekete Béla bácsit, a somlói kézművesek körelnökét (korkirályát?). Ittam már tőle jót és kevésbé jót (uram bocsá': rosszat), de ettől mégsem változott semmi; hiszen vállalta minden cseppjét, nem volt mellette egy prémium Fekete Béla sorozat, amelyben - dupla vagy tripla áron - megkaphattam volna a csúcsminőséget. Az ilyen király királyságát hat Danton és tizenkét Robespierre sem tudná megingatni. A pontos okokat csak sejtem: őt és a hozzá hasonlóan megszállott „borban igazságkeresőket” (mindjárt ott van mellette Györgykovács, hogy ne távolodjunk el első legkedvencebb borvidékemtől) semmi sem tántoríthatja el a kutatástól. Rögeszméik vannak, melyek aztán sokszor tévútra vezetik őket, de újra és újra nekirugaszkodnak, hogy közelebb jussanak valamihez, amiről talán maguk sem tudják, hogy mi is valójában.

Vannak azonban másféle királyok, olyanok, akik egyszer csak meztelenül rohangálnak a szemünk előtt, és szélhámosságokról próbálták elhitetni, hogy azok valódi értékek, az udvaroncok pedig hajlongva bókoltak: milyen csodálatos kelme, milyen finom kidolgozás, mennyire mesteri a szabás! Pedig a vak is láthatta: a király meztelen.

Van két meztelen királyom, aki jelen esetben három: Légli, Gere, Weninger; három borbirodalomból, ami jelen esetben kettő: Villány és Dél-Balaton. És van két átabotában összehányt, trehány munka - amiket marketinggel kívánnak eladni. Piti. (Persze sokféle kérdést felvet a két kóstolt bor, ami hosszabb kifejtést igényelne).

Gere & Weninger Rosé 2006

A meglehetősen kevéssé informatív címkével láthatólag a fiatal generációt kívánják megcélozni: rettenetesen ízléstelen színvilág (halványlila vagy inkább bugyirózsaszín alap, amit széles, levendulalila keret szegélyez) - ám ez nem meglepetés, hiszen tavaly is ilyen volt. Egyszer Neszmélyen halottam egy kis rögtönzött előadást Kamocsay Ákostól arról, hogy mennyi energiát fektettek a brit fiataloknak szánt boraik címkéinek megtervezésébe - akkor, ott, a címkéket látva úgy véltem, nem hiába. Itt és most úgy vélem, a híres-neves magyar-osztrák szerzőpáros talán szintén elgondolkodhatott volna a címkén egy-két órácskát - ennyi idő elenyésző ahhoz képest, amennyit egy évben a szőlővel foglalkozni kell.

A bor ígéretesen indít: halvány hagymahéj szín, az illata friss, epres, az enyhe szénsavasság olyan diszkrét, hogy valóban csak az illatok feltárását segíti. Eddig hibátlan. Aztán következik az első korty s vele az első meglepetés: a mellbevágóan durva savak minden egyéb ízérzetet elnyomnak. Annyira meglepő ez a nyers íz az illatok tisztasága és üdesége után, hogy nem akarok hinni a számnak. Újabb próba következik. A második és a harmadik kortyra mintha szelídülnének a savak, de az az alapvető érzet nem változik, hogy ebben a borban nagyon elbaltáztak valamit a készítői. A bor iható, de ízében nyoma sincs annak a harmóniának, amit az illata mutat. Összességében iható, de folyton az motoszkál a fejemben: a címke egyik neve készíti Villány emblematikus borát, a Kopárt, a másik pedig Sopron királya, aki a kékfrankosnak végre rangot tudott adni. Ennyire telnék két ilyen kvalitású borász tehetségéből, ha összefognak? Vagy talán nincs is összefogás, hanem csak névmarketing? Így vagy úgy, snassz ez mindenképpen.

Légli 333 2006

Ha valakinél, Légli Ottónál nem kötelező gyakorlat az újbor-készítés. Még arra is ügyelt, hogy megteremtse újbora imázsát: minden év 333. napján kerül piacra (palackozzák le?, teszik ki a boltok polcaira?) ezt a küvét, ami – és itt bárki akár abba is hagyhatja a továbbiak elolvasását - szar. Így röviden.

Az összetevők alapján minden adott egy friss, kellemesen illatos, könnyed, nem savhangsúlyos borhoz. Irsai Olivér, Muscat ottonel, Zenit, Rizlingszilváni (Müller Thurgau) a négy összetevő, egy francia és egy német eredetű, valamint két hazai nemesítésű fajta - mindegyik házasításban mutatja a legjobb formáját: a Muscat ottonel finom savai jól ellensúlyozzák a másik három fajta lágy, lomha savait. Elvileg.

Ennél a bornál is szépen indult minden: palack kinyitása (szívet melengető, halk pukkanás), az első korty kitöltése... Kristálytiszta, üde, halványsárga szín. Illata hibátlan: érvényesül a muskotályos fajták aromája, behízelgő, már-már azt mondanám, nőies ital - de párom szerint ilyent nem illik mondani. (Eszembe is jutott: a gyümölcsleveken nevelkedett generációnak miért nyújtott frenetikus élményt néhány éve az alacsony árkategóriájú borok között a Hilltop Cserszegi fűszerese, amely persze korrekt bor, de annyi izgalom és tűz van benne, mint egy angol aggszűzbe - persze az angol piacra is készült.) Szerencsére nyomokban sem fedezhető fel a sok friss borra jellemző élesztő (lásd lentebb: Dúzsi Szegzárdi Fürtike 2006).

A meglepetés itt is az első korttyal érkezik. Az illat után valamiféle lágy, behízelgő, finom ízeket várnék. Az ízben is folytatódik a frissesség (élesztős mellékíz nélkül), de itt is minden várakozásomat keresztbe verik a rettenetesen savasak - óriási a kontraszt az illat édessége és az íz savassága között. Ugyanakkor van a borban valami ragadós gejl mellékíz, ami hosszasan ott is ragad a számban, mintha valamilyen mesterséges aromával ízesített szirupot nyalogatnék. Ez a bor lecsengése: hosszú és kellemetlen.

Nem a legsikerültebb produktum. De a 2007. év 333. napján ismét próbálkozom.

Méret és lényeg

Karádi és Berger Tokaji Furmint 2004 Hajlamos vagyok meghatódni magamtól, amikor felfedezem a spanyolviaszt. Elérzékenyülök, esetleg még egy tétova kézmozdulatot is teszek, mintha zsebkendő után akarnék kotorászni valamelyik zsebemben. Pedig csak evidencia történt: például az, hogy valaki tisztességes - bár talán tisztességtelenül sok - munkával létrehoz valami szépet. Mondjuk egy szép bort, ami nálam különösen nagy ok az elérzékenyülésre. Szóval. Van egy kis borászat Tokaj-Hegyalján, Erdőbényén, amelyről keveset hallani, legfőképpen az interneten és ismerősök útján terjed egyelőre csekély számú borainak híre (remélem, e csekély szám ha nő is valamelyest, nem alakul átláthatatlanul bonyolult szortimentté, mint egyes villányi-szekszárdi termelőknél), inni néhány étteremben lehet, vásárolni pedig kisebb borkereskedésekben Budapest-szerte, de az online oldalakat végignézve úgy tűnik, legfőképpen a pincészetnél. A hobbiborászatnak indult családi kisbirtok ma már 5 hektáron gazdálkodik (ebből 3,6 hektár termő) Olaszliszka három dűlőjében, a rejtélyes nevű Palandorban, a Narancsiban és a Meszes-majorban. A vezető fajta a furmint, amit itt-ott színesít egy kis hárslevelű, ami az édes borok alkotóeleme lesz. És ami számomra mindezt egészen egzotikussá teszi, hogy a borász, Berger Zsolt, foglalkozása közgazdász, aki - szintén a net tanúsága szerint - komolyan gyakorolta hivatását, sőt mindenféle tőzsdei és gazdasági elemzésekkel gazdagította a Figyelő olvasóit. Tehát ő már biztosan tudja, hol terem a pénz. És nyilván azt is tudja, hogy a milliókat nem Tokaj-Hegyalja mégoly értékes dűlőin, különösen nem egy kis öthektáros birtokon aratják (szőlő)kombájnnal - azaz tisztában lehet azzal, hogy nem a sok befektetést igénylő, ám lassú megtérülésű aszútermelés hasznából tölti meg a családi kasszát. Ennek ellenére belevágott - szerencsénkre (de az én szerencsémre feltétlenül). Szívesen írnám, hogy én fedeztem fel a pincészetet. De sajnos Tompa Imre már megtette előttem ezt a felfedezést a Figyelőben; bár volt némi hátszele, hiszen a borász korábban a hetilapnál a munkatársa volt. (Jut eszembe, körbe is küldök holnap egy körlevelet a cégnél, hátha ott is találok felfedezésre váró borászt...). Nem is Tompa Imre dicsérő szavai, sokkal inkább a bor egzotikus neve keltette fel az érdeklődésemet: Palandor Tokaji Furmint. Akkor kezdtem kutakodni, például a borászat barokkosan szűkszavú honlapján, ahol két fontos dolgot tudtam meg: 1. a száraz borokat dűlőszelektáltan készítik, 2. csak zempléni tölgyfából készült gönci (136 literes) és szerednyei (220 literes) hordókat használnak, abban forr ki ülepítés után finom seprőn a must, és fejlődik-érik harmonikussá a palackozásig majdan a bor, az ásványos, férfias, karakán savgerincű furmint és az édes szamorodni. Aztán megtudtam még néhány fontosat, például hogy erős hozamkorlátozással dolgoznak, bár a Meszes-majorban - egykoron a Vay bárók tulajdonában lévő területeiken - nyolcvan-kilencven éve tőkékről szüretelnek (irigykedtem), melyeknél a hozamkorlátozás már nem különösebben probléma, ugyanakkor az évtizedek alatt a talajba egyre mélyebbre jutnak a szőlő gyökerei, ami szintén jótékony hatással van a borok ízvilágára, különösen az ásványosságukra. A 2004-es Furmint izgalmasságát az adja, hogy a korábbi évjáratoktól eltérően nem dűlőszelektált. 2004 nem volt csúcs évjárat, a csapadékos időjárás miatt a szőlőt viszonylag alacsony cukorfokkal szüretelték, és az aszúsodás is gyenge volt egész Tokaj-Hegyalján. Valószínűleg ez a magyarázata, hogy a pincészet a három dűlő termését egyben palackozta, hogy azok erényei-hátrányai kiegyenlítsék egymást. A bor szalmasárga színe, mozgása a pohárban testességre utal. Illatában érett gyümölcsök, leginkább talán a körte van jelen (mintha összhangba kívánna kerülni a színével), ám ez szerencsére nem megy a frissesség rovására. Nem fáradt illat ez, inkább telt, amely a levegőztetés hatására egyre gazdagabbá válik. Az első korty simán terül szét a szájban, de aztán az alkohol (14 térfogatszázalék) egy kicsit eluralkodik az ízérzeten. Feltűnnek a fás jegyek is, de szerencsére nem a barrique hordók mindent elnyomó édessége, hanem annál sokkal visszafogottabb, enyhe vanília. A lecsengése hosszú, egy korty szinte fél estére elég lenne, ha nem vonzana annyira egy újabb próba, ám a végébe kis kesernyés érzet vegyül, ami rontja az összhangot. A felbontott palackban két nap múlva is egyben volt a bor, sőt a levegőztetés mintha jót is tett volna neki, bársonyosabbá, simogatóbbá vált, de sajnos a lecsengés kesernyés íze is erősödött. Ha szerencsém van, és még hozzájutok a letöltött 5400 palackból néhányhoz - és a beszerzett palackok kísértésének ellent is tudok állni -, biztosan elteszek egyet-kettőt, hogy megnézzem fél-egy év múlva, merre is fejlődött. Most úgy tűnik, van benne potenciál, érdemes vele várni. Összességében szép példája annak, hogyan lehet gyenge évjáratban szép bort készíteni. Ára 1710 forint. Nekem megérte.

Kötelező gyakorlat I

Tamás bátya Portugieser 2006, Villány Manapság kötelező gyakorlat – ezért némelyik nyögvenyelős, rosszabb esetben hétemberes. Molnár Tamás amatőr had- és helytörténész-borász (Tamás bátya pincészete, Villány) azonban mestere az újbor műfajának. A Monarchia első évének egyik meglepetése volt az ő Millennium Baby Kékoportója 2000-ben (ahogy felidézem emlékezetemben, az még igencsak gyermeteg kísérlet volt a 2006-oshoz képest). A 2006-os újbor szinte hibátlan – minden benne van, és minden nagyon. Már a látványa is szívet melengető: a sűrű, meggyszínű lé méltóságteljesen forog a pohárban, mintegy megelőlegezi a bor illatának és ízének gazdagságát, összetettségét. Illatában a frissesség: a nyers gyümölcsillat dominál, mintha enyhe szénsav is feltűnne itt-ott. Ízében sem okoz csalódást, a friss savak nem élesek, nem türemkednek ki, az alkohol egy kezdőhöz illően visszafogott, a friss szőlő meg szinte ott roppan szét a fogunk alatt. A hívők megerősítést nyerhetnek belőle; ha valaki nem kedvelné az újborokat, netán többször futott bele gyenge tételbe, ez a bor új lendületet adhat a műfaj iránti érdeklődésének. A megátalkodott hitetlenek pedig (bár rajtuk amúgy sem segít semmi) kóstolják meg azért, hogy láthassák a fényes jövőt: mennyei vörösborokat locsolhatnak le egy-két múlva a torkukon.

Tankcsapda

Minőségi borból ipari páleszt MTI hír ma délelőttről: Túl sok a bor Európában Franciaország legnagyobb bortermelő vidékein lepárolják az idei termés egy részét és a minőségi borból majdnem tiszta alkohol lesz, amelyet aztán fertőtlenítő és tisztítószerek gyártásához használnak fel, vagy üzemanyag-adalékként. Van olyan bor is, amelyet talajjavításra visszaszállítanak a termőterületre. A krónikus túltermelés, a csökkenő hazai fogyasztás és az éles tengerentúli verseny példa nélkül álló méretű európai borválságot okozott. Az Európai Unió fizet a bortermelőknek készletük egy részének megsemmisítéséért és minden évben többmilliárd palack teljesen iható bort párolnak le tiszta alkohollá. A szkeptikusok szerint ez nem megoldás arra, hogy Európa túl sok bort termel, túl kevés fogyasztó számára. Egy vitatott új EU terv szerint csökkentenék Európa bortermelését. A lepárlás helyett nagy szőlőterületeket irtanának ki. Mintegy 40 ezer hektárnyi szőlőskertet számolnának fel a következő öt év folyamán. Spanyolországban, Franciaországban és Olaszországban a bortermelők egységes frontba tömörülnek a javaslat ellen, amelyet drákóinak és defetistának tartanak. Mivel azonban minden évben egyre több bort párolnak le, 2005-ben 2,8 milliárd litert, még az EU terv leghevesebb ellenzői is elismerik, hogy valamit tenni kell. "Évekig ideiglenesnek tartottuk a válságot, de most láthatjuk, hogy állandó krízissel van dolgunk" – jelentette ki az AP hírügynökség munkatársának Gilles de Longevialle, aki Beaujolais borosgazdáit képviseli. Tavalyig csak a legolcsóbb asztali borokat párolták le, most azonban minőségi borokat is. Így például Franciaországban már a második ősszel a Beaujolais lepárlóban várhatóan 8.5 millió liter nem palackozott és el nem adott Beaujoulais bor kerül lepárlásra. A probléma az, hogy a bort nem lehet eladni. Az európai borok a boltok polcain maradnak, mert a fogyasztók az egész világon Chile, az Egyesült Államok, Dél-Afrika és más országok borospalackjait választják. A tengerentúli verseny azonban nem az egyetlen oka Európa borproblémáinak. A földrész változó ivási szokásai is nagymértékben közrejátszanak. A borfogyasztás csökken a kontinensen, és ebben vezet a nagy borivó Olaszország és Franciaország. Az EU bortermelési elgondolását még jóvá kell hagyniuk a tagországok kormányainak és az Európai Parlamentnek. A brüsszeli hivatalnokok abban reménykednek, hogy az új szabályok a 2008-as termesztési szezonban már érvényben lesznek. Ez már a sokadik hír az Európai bortermelés válságáról. Egyre komikusabb ez az egész. Ha jól emlékszem, Magyarországon 2002 májusáig lehetett igénybe venni állami támogatást szőlőtelepítésre – most pedig ugyanígy: állami támogatást veszünk fel a szőlőkivágásra – közben valószínűleg nem változott semmi, nem történt semmi olyan meglepő esemény, amely teljesen új irányt adott volna az európai borpiacnak. Az európai termelők ellenben úgy viselkednek, mintha nem tudnák, mitől döglik a légy, azaz hogy miből is működtették/működtetik a veszteséges gazdaságaikat. Nem lehetne egyszerűen nem támogatni ezt az ágazatot? És akkor minden termelő eldönthetné, hogy tud-e találni a megtermelt borának piacot. Esetleg végre rá lennének kényszerítve a termelők – például Magyarországon –, hogy összefogjanak, kialakítsák maguk érdekében a hatékony eredetvédelmet, a minőségellenőrzést és így tovább. (Így talán az sem fordulhatna elő – vagy legalább kisebb valószínűséggel – , hogy „Bock borokat” árulnak pár száz (!) forintos palackáron egy észak-magyarországi étteremben, pipecül felcímkézve, átdugózva, megfelelő kapszulával, külsőre profi hamisítványt.) Persze mindez talán kicsit naiv elképzelés; hiszen a termelők önmagukban semmit sem tehetnek. Szükségük lenne egy olyan bortörvényre is, amely őket lényeges kérdésekben döntési helyzetbe hozza. Egyben azonban biztos vagyok: a támogatás – sem az ültetésé, sem a kivágásé – nem segít.

A történelem íze

Wine Princess Ménesi Kadarka 2002 Elismerem, kellemes olvasmány lehet egy borkultúrtörténeti munka – született is néhány érdekes mű a bor múltjáról, a legérdekesebb egy lenyűgözően alapos néprajzi monográfia Tokaj-Hegyalja szőlőművelési kultúrájáról (Balassa Iván: Tokaj-Hegyalja szőlője és bora, Tokaj-Hegyaljai Állami Gazdasági Borkombinát, Tokaj 1991) –, mindig kibújik belőlem a kisördög, amikor valaki egy-egy borvidék történeti jelentőségét meg a hely szellemét hangsúlyozza. Kétségtelen persze, hogy a hagyomány fontos, ahogy a mikroklíma és a talajadottságok is. Ez lenne a hely szelleme? Nemrégiben családilag végrehajtódott egy kirándulás a Börzsönyben, egészen pontosan Nagybörzsöny helység irányába, ahol – hiába no, mégis én volnék a családfő – megtekintettük a falu pincesorát, sőt a szőlőültetvényeket (bár csak távolról). Sok helyen hivatkoznak rá, hogy a falu egykor híres bortermelő terület volt – persze megint a németek, jelen esetben nem a grüß gottozó svábok, hanem a szászok –, sőt ha jól emlékszem, királyi borszállító is volt a falu. De híres borvidék volt a Svábhegy, a Tabán... (Krúdy-borszállító), Ménes (Habsburg-borszállító) stb. És valóban: „Ménes, a híres történelmi borvidék Arad-hegyalján... Ménes kiváló talajadottságai és az adriai éghajlat hatása szülte a borvidék büszkeségeit, a vörösborokat! A Merlot, Pinot Noir, Cabernet Sauvignon, Cabernet Franc, és Kadarka (amiből régen a híres ménesi aszút a Habsburg udvarban előszeretettel fogyasztották)...” – olvasható a Wine Princess honlapján (most hagyjuk figyelmen kívül jelenkorunk kurucainak legalábbis érdekes viszonyát a habsburgokhoz). A Balla Géza, azaz az 1999 óta működő Wine Princess pincészet borai az utóbbi időben a hazai megaszatócsboltok legfelső polcaira is felkapaszkodott – előrebocsátom, joggal. Szóval Ménes híres borvidék (volt). De híres borvidékekkel tele van a padlás. Ha bemegyek bármelyik könyvesboltba, legalább tíz-tizenöt olyan kiadvány esik egy rossz mozdulattól a fejemre, amelyikben valamelyik egykor volt híres borvidék végpusztulását dokumentálták fotókkal-szöveggel. A történelmi múltra szeretünk hivatkozni, sőt szeretünk szerencsétlenül hivatkozni. Legutóbb például a villányi Molnár Tamást hallottam egy osztrák főkatonáról, Eneo Silvio Caprara tábornagyról áradozni, akinek nagy birtokai voltak Siklós környékén, és a megtermelt jó minőségű bort szállíttatta a török ellen küzdő seregeknek. Én még katonaborról nem hallottam ilyen pozitív nyilatkozatot, és egyből kétség is ébredt bennem, azaz nem támadt bennem olthatatlan vágy időutazásra, hogy megkóstolhassam Caprara tábornagy borát, meglehet amiatt, mert még szocializációm egyik viszonyítási pontjának, Gorcsev Ivánnak is jobbára karcos csiger jutott csak a legénységi kantinban. Arról azonban nem szól a fáma, hogy azok a finom borok vajon milyen borok is lehettek. De ha csak azt végiggondolom, hogy milyen bort tartottak jó italnak 20 évvel ezelőtt... Tudom, tudom: szocialista tömegtermelés, igénytelen, mindent elnyelő kelet-európai és szovjet piac stb., de kétlem, hogy mindent annak a számlájára lehetne írni. Az ízlésváltozásról kevesebbet beszélnek – itthon. Mert tőlünk nyugatabbra (főleg a nagy boros nemzeteknél) azért ezzel is foglalkoznak. Egyébként hogyan lehetne értelmezni az újvilági és óvilági stíl konfrontációját? Persze minden borvidék bemutatását így kell kezdeni: „már a rómaiak (kelták, n – itt nem természetes egész szám, hanem valami ősi népnév, Noéig visszamenőleg) is...” De kérdem én. Ismerte valaki a svábok betelepülése előtt híres svábhegyi vöröseket? Vagy hallott a híres nagybörzsi borokról? Vagy hallott valaki Csörnyeföldről Bussay doki előtt? Lehet, hogy a terroir máshol van? A Bussaykban, a Gere Attilákban, a Boxikban, a Szepsykben? Vagy a genius loci és a zseni szerencsés találkozásáról van szó? Magyarországon kevés olyan területet tudok elképzelni, ahol – bizonyos korlátok között persze – ne lehetne izgalmas, egyedi ízvilágú, minőségi bort készíteni. Nem csúcsbort, hanem minőségit, érdekeset, egyedit. A termelés gazdaságossága persze más kérdés... Egyből összeesküvésre gyanakszom – gyakorlott összeesküvéselmélet-gyártó vagyok –, hogy ezt a történelmi katyvaszt a marketingesek találták ki, hogy jobban el tudják adni a jót. (Végül is bocsánatos bűn: a jó bornak is kell a cégér, magyar bornak különösen.) De térjünk vissza a kályhához, jelen esetben Balla Géza 2002-es Ménesi Kadarkájához! A ménesi kadarka klónok némileg eltérnek a főleg Szekszárd környékén telepítettektől, ezért az ott készített borokat nehéz is elhelyezni a hazai kadarka-palettán (a kérdésről bővebben lásd A Művelt Alkoholista egyik postját). Ennek ellenére Balla Géza 2002-ese szépen szerepelt két borversenyen is: a 2006-os Országos Takarékszövetkezeti Borversenyen (április 3-4. ) és egy nappal később, a Villányi Borversenyen (április 5. ) egyaránt Aranyéremmel jutalmazták. Kicsit hideg (kb. 12-13 fokos) volt a bor, amikor kinyitottam, de ahogy melegedett, úgy mutatott magából egyre többet és többet. Színe világosabb meggyre emlékeztet, a pohárban azonban lomhán, olajosan mozog, mint egy jó szamorodni. Illata összetett, fűszerek bonyolult, egybeérett, egzotikus összhatású, intenzív illatát árasztja, igaza van azoknak, akik állítják: a kadarka illata összetéveszthetetlenül egyedi. (Azért persze kíváncsi lennék az ellenpróbára, azaz hogy felismerném-e, ha egy ismeretlen tételt tennének elém...) Ízérzete egyértelműen száraz, a sava markáns, határozott, de nem durva tannin, hátul pici kesernye, ami nem zavaró, inkább kiegészítője a fűszerek illat- és ízburjánzásának. Fás jegyek is egyértelműen felismerhetők benne. Még van tartalék a borban, szinte fiatalnak tűnik. A legjobbnak 18 fokos hőmérsékleten tűnt, ekkor kerültek igazán egyensúlyba az összetevők. a 13-as alkohol sem lógott ki a harmonikis összhatásból. És az ára? Ez év júniusában vásároltam az Óbudai Borfaluban, ha jól emlékszem, 2600 forintért, azért az összegért egyértelműen kedvező vétel. Jelenleg Budapesten egyedül az Andante Borpatika kínálatában találtam meg, ott 4800 forintot kérnek egy palackért, ezzel egyértelműen a legdrágább Kadarka a vidéken. Én ennyi pénzt inkább másra költenék: például két palack szekszárdi illetékességűre (Dúzsi, Takler, Sebestyén stb.). Azt azért sajnáltam volna, ha kimarad az életemből.

Tannintúra by Croatia

Zlatan Plenković Zlatan Plavac 1997 Hvar Vajon tudjuk-e, mit kell éreznünk, amikor ismeretlen borokat kóstolunk? Nagyon sokáig számomra egyszerű volt a kérdés: ízlik vagy sem? Ma már azonban némileg árnyaltabban fogalmaznék – nemcsak azért, mert menthetetlenül borbuzi lettem (ami együtt jár némi sznobsággal is), hanem azért is, mert egy-két évtizede a „boroskóla” és a Mussolini nevét viselő kotyvalék ellen sem volt kifogásom (legalábbis elvi...), habár egyikkel sem éltem. Némellyest egyszerűbbnek gondoltam a helyzetemet akkor, amikor mindenféle sogenannte világfajták kerültek a poharamba Dél-Afrikából vagy éppen Új-Zélandról. De már egy viszonylag klasszikusnak tekinthető (Olaszországban mindenképp) nebbiolo is szinte megoldhatatlan feladat elé állít: nem kelek és fekszem naponta az ebből a szőlőfajtából készült borokkal, nem ismerem a termelők sokaságát, aki elkészítik ennek a fajtának a mindenféle klasszikus és egzotikus, jó és jobb vagy éppen gyenge értelmezéseit – magyarán hiányzik az értelmezési mező, személyesebben: nincs benne a véremben a fajta. (Itt persze hosszasan kitérhetnék kedvenc rögeszmémre, hogy tudniillik a bor nem globális termék – mondjon erről akármit Stuart Pigott, Robert Parker és Jancis Robinson közös nyilatkozatban egy fergeteges afterparty után, akiknek persze a borokról alkotott véleménye mindezzel együtt figyelemre méltó és figyelembe veendő. Így vagyok sajnos a dalmát borokkal is: csak annyit tudok megállapítani róluk, hogy kedvelem-e őket vagy sem: általában igen, legalábbis a vöröseket. A bort azonban könyvből nem lehet megtanulni. Hiába olvasom mások tapasztalatait, a leírások csak akkor visznek közelebb a borhoz, ha közben töltöm a poharamba egyiket a másik után, látogatom az egyik termelőt a másik után. A helyi fajtákból (dingač, babić) minőségi dalmát borok drágák, bármilyen forrásból is próbáltam beszerezni őket, már évekkel ezelőtt a 10-15 eurós árkategóriában lehetett hozzájutni egy-egy palackhoz, és persze a tengertől (azaz a borok forrásától) való távolság csökkenésével egyenes arányban emelkedtek az árak (ennek azért van némi Balaton filingje). Ráadásul – jó szomszédi viszony ide, jó szomszédi viszony oda – leginkább Horvátországban beszerezhetők. Nagyon kevés az eligazító jelzőtábla is a horvát bortermelés térképén, csupán néhány kiemelkedő termelő ad viszonyítási pontot – például Mijenko Grgić, aki a Pelješac-félszigeten és Korčula szigetén termel borokat, vagy éppen Plenković a Hvarról, a szintén rejtélyes eredetű Žlahtinát készítő Katunarék borászata a Krkről (Vrbnik) –, de ők is leginkább azzal, hogy hány helyen találkozhatunk a nevükkel, hány helyen árusítják a boraikat. Biztosan jobb helyzetben lennénk, ha a tavaszi-nyarai hónapokat valahol Közép-Dalmáciában vagy legalább a Kvarner környékén töltenénk. Az internet sem sokat segít: egyelőre a magyar bortermelők jobban állnak a weblapépítéssel (ugyanakkor a horvátoknál természetes, hogy a weblapokat legalább három nyelven – angolul, németül és horvátul – kell elkészíteni, de nem ritka, ahol még olasz és magyar nyelvű információt is találunk. A termelői öntudat jele azonban, hogy a nagyobb fesztiválok, például a Korčula városban rendezett Marco Polo Fest része a borkiállítás, ahol Dalmácia minden jelentős termelője képviselteti magát. A mali plavac gyökerei kevéssé ismertek, rokonsága rejtélyes – az olasz primitivo és a kaliforniai zinfandel mindenesetre szóba került, és a legújabb kutatások egyre inkább valószínűsítik ezt a - legalábbis - komaságot. Mindebből azonban nem következnék, hogy a jó plavac akárcsak hasonló is a jó Zinfandelhez vagy Primitivóhoz (bár a rokonság a zinfandel és a primitvo között először éppen egy kóstolás nyomán merült). Azaz tudományos kutatással bizony nem jutunk előbbre a tekintetben, hogy mit kellene éreznünk a borban. A horvátok mindenesetre egyre szívesebben emlegetik ezt a rokonságot, Mijenko Grgić, aki kaliforniai borászként vált ismerté, szintén ennek az elméletnek az egyik élharcosává vált, majd Pelješacon alapított egy borászatot, ahol a mali plavac és a fehér bort adó poštup elismertetésén-népszerűsítésén dolgozik. Borai azonban túl súlyosak a pénztárcámnak (a plavac 8200 forint körüli összegért vásárolható meg Horvátországban), így egyelőre nem tudom, milyen hatással lehet erre a két fajtára az újvilági iskolázottság. Jelen értekezésünk tárgya máshonnan származik: Hvar szigetén működik a Plenković borászat, ahol ez az 1997-ben készült bor a palackba került. Kilenc év nagy idő egy bor életében. Ez azonban nem sokat alakított jelen értekezésünk tárgyán: beszerzési éve kb. az ezredforduló volt, azóta hűvös, kb. 12 fokos pincében várta jobb sorsát, meglehetősen párás körülmények között elfektetve. Dugója kitűnő minőségét mutatja, hogy a hét évnyi elfektetett tárolás ellenére még harmadáig sem ázott át, és kiszabadítása az üveg fogságából komoly fizikai feladat elé állította áldozatkész magamat. Fogyasztás előtt közel 1 órát levegőztettem: egyébiránt célszerű dekantálni, már csak azért is, mert a borkő ezekben a borokban elég intenzíven lerakódik az évek folyamán. A pohárban színe érett meggyre emlékeztet, barnás árnyalatú, de még közel sem fáradt - ha emlékezetem nem csal, fiatalabb korában is hasonló színt mutatott. Nem brutális sűrűségű anyag, de láthatóan testes, olajos, szép templomablakokat rajzol a pohár falára. Az illatban is visszaköszön az érett meggy; cherrys, likőrös illat, jellegzetes tintás jegyekkel. Az illatok után a korty meghökkentő: markáns tanninok rántanak vissza álmodozásomból: kilenc év alatt még nem szelídültek meg teljesen, és kell egy kis idő, amíg a többi ízjegy is teret kap mellettük. Várakozásaimmal ellentétben a bor savai is élénkek. A szőlő csak nagyon a háttérben jelenik meg, ellenben a meggyes, csokoládés, füstös ízjegyek mellett ott van a föld, a sziklás talaj, amiből ezt a bort a szőlő kiszenvedte (szó szerint, hiszen nagyon kevés a csapadék, és meszes, sziklás talajon mind a tápanyagért, mind a nedvességért keményen meg kell dolgoznia). Érezhető a fahordós érlelés, de nem harsog, éppen annyira érvényesül, hogy némileg ellensúlyozhassa a még mindig dübörgő tanninokat. A lecsengése hosszú, és némi édesség is vegyül bele (ez szinte édes bor - mondta nőtársam), ami talán a 13 és feles alkoholnak köszönhető. Bár harmóniája nem tökéletes a még túl markáns tanninok miatt, a mintegy 12 eurós árat (ez mintegy 5 éves ár) ma sem sokallom érte - egy német online borboltban jelenleg 14,30 eurót kérnek egy palackért, a borászatnál a 8 és fél euróért lehet hozzájutni, a barrique változat 12 euró, és újabban létezik egy Grand Cru változat is, ami talán valamilyen válogatás lehet, amiért már 18 eurót kér a termelő. És hogy a biotermelés iránt elkötelezetteknek is jusson valami: ők ihatnak bio minősítésű Zlatan Plavacot is. Aki szereti a visszafogott egzotikumokat, és persze be tud szerezni egy-két palackkal, mindenképpen próbálja ki! Nekünk, szárazföldi patkányoknak egy ilyen bor mindazt az egzotikumot magába sűríti, amit egykor Marco Polo (aki szintén ezen a partidéken, Korcula szigetén született) történetét olvasva elképzelhettünk.

Szolgálati Olaszrizling közlemény

Losonci Bálint Úrráteszi Olaszrizling 2005 Már kapható Losonci Bálint 2005-ös Úrráteszi Olaszrizlingje. A Wine & Arts Decanter borszaküzletében 2340 kemény magyar forintért juthatnak hozzá az érdeklődők. (Ha minden igaz, előbb-utóbb a Maligánban is megvásárolhatjuk.) A Wine & Arts eladója szerint - aki információi forrásaként magát a szőlősgazdát nevezte meg - a 2005-ös évjárat minden tekintetben felülmúlja a 2004-est. A 2004-es évjáratúhoz - ha lehet hinni a neten elérhető információknak - korlátozott mennyiségben hozzájuthatunk a BorMánia boltjában 2200 forintért. Az új produktumot beszereztem, és most kellemes hűvösben várja sorsát...

Németek fenegyereke, avagy mit tud a német, ha angol?

Ad notam Bort iszok én, nem vizet... Globalizmus ide, globalizmus oda, a bor alapvetően nem globális termék - szerintem. Más szerint meg az, és el is ad sok millió liter ausztrál, új-zélandi, dél-afrikai, sőt most már indiai és kínai Chardonnayt, Sauvignon blanc-t, Shirazt és mindeféle egyéb fajtát, amit az angol-amerikai-német-francia-akármilyen ízlés szerint termeltek (legfőképpen gyártottak). Nincs ezzel semmi baj: business is business, ahogy a magyar mondja, és amit el lehet adni, azt el kell adni. Ha megkérdeznénk a németeket, akik igencsak büszkék lehetnek a szőlő- és borkultúrájukra, valószínűleg szintén nem lelkesednének a globális borpiacért és a külföldi konkurenciáért - ha más akar betörnie a piacaikra. De lelkes híveivé válnak, ha ők akarnak betörni mások (nemzeti) piacára. Persze másodlagos, hogy miért lelkesednek és miért nem: globális piac van, és kész. De hogy is van ezzel a globalizmussal? Lehet abban valami, hogy a honi boros szaksajtó egy része főleg az angolszász ízmesterekre figyel. Pedig a magyar szőlő- és borkultúra már csak azért is messze eshet az angolszász ízléstől (és itt most nagyvonalúan - vagy éppen szűkkeblűen - hagyjuk figyelmen kívül a Hilltop és Nagyréde szigetországi sikereit), mert a Kárpát-medence legfőbb szőlőtelepítői a rómaiak után a németek voltak, és a honi termelők egyik legfontosabb célpontja, reménye a német piac, eltekintve attól a néhány harmatos próbálkozástól, aminek a célja az amerikai piacra betörés volt. Szóval németek... Villány-Siklós, Tolna, Baranya svábjai, a soproni poncihterek, Eger környéke és Tokaj-Hegyalja mindenféle német telepesei... Igencsak érdekes, hogy a németek egyik legfőbb „szája” nem német! Stuart Pigott, a német borkritika fenegyereke Londonban született, és amúgy festészetet és művészettörténetet tanult (ma is aktívan fest), Berlinben, ahol 1992-től él, lett jelentős, nemzetközileg jegyzett borszakíróvá, a német borszcéna egyik legjobb ismerőjévé és alakítójává. A Frankfurter Allgemeine Sonntagszeitung kolumnistája A német bor atlaszát például Hugh Johnsonnal közösen jegyzi (1995). Azóta pedig egy-két évente jelennek meg könyvei a német és a nemzetközi borvilágról. (Persze azt is számon tartják, hogy jelentős ruhagyűjteménnyel bír, Németországban a legnagyobbal a Vivienne Westwood tervezte öltözékekből.) Borbemutatói igazi modern performanszok, amit művel, az maga a bor-összművészet. Mint a kritikus kritikusai megjegyzik: excentrikus személyiség, szereti a feltűnést, és mindent meg is tesz azért, hogy extravaganciája ne kopjon meg - szerencsére ez szellemi teljesítményére is igaz. Új könyve, a Wilder Wein egyfelől beleillik eddigi munkásságába. Felkutatni és bemutatni a bortermelés nagy egyéniségeit. Másfelől azonban új irányba is fordul az érdeklődése: míg korábban a kézműves borászat, a természetesség és a minőség apostola volt, most olyan bortermelőket mutat be, akik nagy ívben tesznek a hagyományokra, és ha érdekli őket valami a borászatban, akkor akár a legvadabb ötletet is megpróbálják megvalósítani. Az új irányzat hőse például a bádeni Franz Schmidt von Bercher-Schmidt, aki Nebbiolót, egy hamisítatlan észak-olasz fajtát termel az ültetvényin, vagy a pfalzi Markus Schneider, aki viszont még merészebb: nagy sikerrel készít saját portóit. Pigott radikálisan szakítva korábbi nézeteivel már azt is elfogadhatónak tartja, ha valaki mesterséges citromsavval stabilizálja a borát. Pigott a könyvében újra felfedez egy régóta ismert tételt: jó bort csak minőségi, érett szőlőből lehet készíteni. Jó szőlő viszont ott terem, ahol megfelelően hosszú a vegetációs periódus, és a szőlő beéréséhez elegendő a napsütéses órák száma - azaz a világ számos területén, ahol eddig nem foglalkoztak bortermeléssel. A könyvről a Die Welt online oldalán megjelent kritika azonban kiemeli, hogy bár szórakoztató Pigott legújabb könyve, kevéssé foglalkozik azzal, hogy mi következik a vad ötleteket megvalósíthatóságából: a borok egyre kevésbé kötődnek a terroirhoz. Bárhol lehet jó bort készíteni a világon, ahol megfelelőek a körülmények - és persze olcsóbban, mint Olaszország, Franciaország vagy Kalifornia legjobb területein. Ez pedig lefelé nyomja az árakat, és igencsak megnehezíti az európai minőségi bortermelők életét. Akit érdekel Pigott könyve, itt beleolvashat, sőt az Amazonon mintegy 23 euróért megvásárolhatja.

Jelentés a lépcsőházból

Ámokfutás I Bár a közhely szerint nincs érdekesebb egy tegnapi újságnál, nem ez a lassú reakció oka. Inkább a lustaságom hozta elő a lépcsőház effektust. Egy hete olvastam: Magyar Decanter 2006/augusztusi szám, Postaláda rovat, amit méltán dicsértek-dicsérnek sokan, sok helyen. Az olvasói levelek többsége érdektelen - legtöbbjéről még egy laikus is meg tudja állapítani, hogy az elképzelt Olvasó nevében írta a szerkesztőség valamelyik élmunkása. A szerkesztőség válaszai viszont a csiszolatlan gyöngyök kimeríthetetlen szénbányái! Vagy tömjénbányái - mármint az öntömjén alcsoporté (külszíni fejtés, olcsón van). Szóval nem volt nehéz arra a tömjénszemre bukkannom, amelyben a Decanter HU értékeli egyik munkatársát és egyben önmagát: a magyar Decanter felkészült, tapasztalt szakírókat foglalkoztat. De a krémek krémjén a hab Zsiday-Galgóczy Krisztina, aki „nem kezdő újságíró, sok éve ír jelentős kiadványokba. Kezdettől ő pincetesztünk szerzője, és kevés nála »pincelátottabb« ember van a világon. Többek között dolgozott új-zélandi pincészetben, végigjárta a portói pincéket, jelenleg pedig Örményországban van, ahol természetesen a helyi borokat is megkóstolja." Talán fenn sem akadok az egészen (hiszen én is erősítettem már a takarító csapatot új-zélandi borászatban, a munka nagyjából olyan lehet, mint egy éttermi fekete mosogatás), ha véletlenül nem jutnak eszembe ezek a sorok az örményországi (Armenia, Hayastan) élménybeszámolót olvasva (Decanter 2006/9). A felkészült kollegina - bár jelentős a szakmai múltja - írni nem tanult meg: pincetesztjeinek sablon mondatai legfeljebb porízűek (bár lennének inkább borízűek!); stílustalanságukkal nemhogy a témához, de semmihez sem illenek, amit újságírásnak gondolhatnánk. Felkészültségéről pedig még a kezdő fogyasztó is könnyen ítéletet alkot. Az ötkolumnás örményországi beszámoló információtartalma szinte az a néhány URL, amiket amúgy is be tudnánk gyűjteni talán kemény fél óra alatt, akár egy netkávézóban is (lényegesen olcsóbban, mint amennyibe a Decanter kerül, és még segítek is; elég két kulcsszó: armenia, wine, és már ömlenek is a találatok.) Érdemlegeset nem tudtunk meg a cikkből. Ha csak azt nem, hogy Zsiday-Galgóczy Krisztina jól érezte magát Örményországban, neki ízlett a megkóstolt borok többsége - és egyébként is, legyen nekünk elég ennyi. (Csak zárójelben: a Zsiday-Galgóczy Pincelátott Krisztina munkásságát nem először éri dicséret. Ám egy alkalommal azért megemlítik, hogy nem tiszte a megkóstolt borokat értékelni - ahhoz nem is ért valójában. Ő csupán a pincék vendégfogadó készségét tesztelni indul újra és újra útra széles e hazánkban; sőt mint a lapból augusztusban megtudtuk: széles e világban. Mi ez, ha nem egy modern Donna Quijote?! Gyerünk Rosinante, gyerünk, Sancho Pansa!)

Újbor-mámor

Dúzsi Tamás Szegzárdi Fürtike 2006 és Új Rose 2006 Dúzsi Tamás ismét nagyot alkotott. Három újbort: két kiválót és egy ihatót (Dúzsi Sió Menti Marci 2006). Nem rossz arány. Az újbor manapság divattermék. Egyesek még a versengés lehetőségét is meglátják benne (lásd: ki tudja előbb piacra dobni az év első újborát... Versenybíró Varga Péter.) De vissza Dúzsihoz! És csak röviden, mert félő, hogy közben túlságosan felmelegszik a második palack a meseszép Roséjából! Szegzárdi Fürtike 2006. Ezerfürtűből készült dél-dunántúli fehér száraz tájbor - áll a címkén a meghatározás. Az ezerfürtű magyar nemesítés: Kurucz András és Kwaysser István állította elő, a Hárslevelű és a Piros tramini keresztezésével, azaz felmenőit tekinte is komoly magyar ősökkel. A fajtából alkoholban gazdag, harmonikus, finom savú bor készíthető. Nem népszerű fajta, de Dúzsi Tamás egy ideje készít belőle újbort (korábban Sió Menti Fürtikeként palackozta). Ne várjunk mélységet, ellenben végtelen könnyedséget, az ízek és illatok tündérjátékát. Alkoholról nem nagyon beszélhetünk (a bor 10 és feles alkohollal bír), amennyi van, az éppen elég. Bár látszik a gondos kezelés, szűrés (és még ki tudja milyen eljárás) mintaszerű művelete, az újborokra jellemző élesztős íze megmaradt, de összességében nem zavaró. Esetleg próbálkozhatunk vele fröccsként. Vétek lenne kihagyni 870 forintért (Bortársaság). Sokkal nagyobbat alakított hazai pályán a rosémester: a Dúzsi Új Rose jelen esetben cuvée: Zweigelt, Kék medoc, Portugieser vegyítéke, és szintén tájbor minősítésű. De a Fürtikével ellentétben teljesen hibátlan: az enyhe szénsavasság csak erősíti a bor habkönnyűségét. Illatok és gyümölcsízek vad orgiája, amit nyújt a bor: a piros bogyós gyümölcsök (friss málna, eper, csipetnyi meggy - egyesek szerint inkább ribizli - ám én azt a gyümölcsöt nem szeretem...), 11 és feles alkohol. És fantasztikus könnyedség (közben elfogyott a második palack is, legszívesebben nyitnám a harmadikat, de nincs több a hűtőben. Holnap azonban teljes üzemmel működnek a beszerző helyeim. Ezért sem sok 1170 forint (Bortársaság).

Kompbor-viadal

(Bussay Esküvé 2005 Csörnyeföld; Jásdi Csopaki Rizling 2005) Ha magyar fehérbor, akkor rizling, elsősorban olaszrizling. Ez a kijelentés persze legalább annyira axiomatikus, mint ha azt állítanám, hogy én lennék a világ legjobb bloggere. Cáfolja, aki tudja. Az Olaszrizling a magyar néplélek tükörképe: a nagyság vágya, a soha be nem teljesülés és így tovább. (Esetleg kompbor? amely ide-oda ingázik az asztali karcosok és a csúcsborok partja között...) Ezért aztán mindig is vágytam fellelni a Nagy Olaszt. Elárulom: mindhiába. Mindenesetre néhányszor már próbát tettem, és néhányszor még próbát is fogok tenni. Nemcsak olaszokkal próbálkoztam, de mindennel, aminek meghatározó összetevője az olasz. Szép emlékekből nincs hiány: például néhai Molnár Józsi bácsi, a tüskevári kocsmáros hamisítatlanul somlói olaszrizlingje egyenesen a cca. 1500 literes ászokhordóból... Férfias keménység, kemény, határozott savak, jellegzetes somlói jegyek, és persze harsogó békebeli kedélyesség, határtalan vendégszeretet. Hiányzó színfoltja Somlónak. És ha már Somló, egy szofisztikáltabb, de nem feltétlenül olaszabb Olasz, amit Györgykovács Imre, Somló hercege készít. Egy biztos: elegáns, összetett, elmélyedést kíván. Aztán jönnek a technológiailag tökéletes, kellemes borok, melyek nem emelik a vérnyomást, nevük kimondása nem okoz alhasi tájékon feszítő érzést, de időnként előveszem őket: a Gellavilla Olaszrizlingje Balatonszőlősről, a Szőllősi Pincészet Melegeshegyi Olaszrizlingje Pannonhalmáról, Szeremley Huba Szemelt Rizlingje Badacsonyból vagy Gere Attiláé Villányból. Rendszerezés nélkül sorolom itt a borokat az elmúlt évekből, ahogy éppen eszembe jutnak. Nem áll módomban újrakóstolni őket, bár az fontos tanulsággal is járna: fejlődött az ízlésem? Ugyanúgy ízlik, mint ahogy emlékeimben él? Tanultam azóta valamit? Vagy nem tanultam, sőt nem is tanulhatok semmit, mert minden bor megkóstolásakor ugyanúgy a körülmények determinálta naiv kóstoló vagyok, aki tiszta lappal indít, és aki akár egészen másnak is láthatja ugyanazt a bort, mint egy héttel-hónappal-évvel korábban, amikor másként álltak a csillagok? Ha fellengzős akarnék lenni, mondhatnám: így mutatkoznak meg egy pohár borban az élet nagy kérdései (és már mondtam is). Pedig mindössze két borról szeretnék írni: a muraszemenyei doki Esküvéjéről, valamint Jásdi István csopakijáról. Egy dél-dunántúli rizling-mixről – a bor gerincét az olasz adja (minden értelemben), illatait pedig a rajnai fajta teszi gazdaggá – és egy tiszta balatoni produktumról. (Megjegyzem: elmúltak azok a szép idők, amikor Jásdi Rizlingjét másfél literes kiszerelésben lehetett vásárolni kezdetben 900, később 950 forintért egy kiváló borszortimenttel rendelkező vecsési savanyúságot áruló kofánál – azt most ne firtassuk, hogyan jön össze a savanyított cékla és a vörösbor –, vagy 1100 forint körüli összegért a Bortársaságban. Ma már kizárólag 75 ml-es kiszerelésben juthatunk hozzá...) Ha lehet mondani, nekem Jásdi bora volna az Olaszrizling. Mindenképpen az első, ami ízlésemet kielégítette, és amihez később minden más Olaszt viszonyítottam. Világos szalmasárga színébe itt-ott halvány zöldesség vegyül – de már a szín is megelőlegez valamit a bor könnyedségből és kelleméből. Egyrészt elbővült az illat-íz-sav-alkohol remek egyensúlya. Ha kinyitottam egy palackot, csúszott lefelé, a másfél literes palack ideális mennyiség volt egy négyfős társaságnak (sokszor kevés is...). Nem a Nagy Bor, de érezni véltem belőle a keserűmandulás, virágos fajtajelleget, a Balatonfelvidék visszafogott ásványosságát. Illata és gyümölcsössége nem harsog, nem likőr jellegű, a sava pedig elég karakteres ahhoz, hogy férfiasnak tituláljam. Ugyanakkor nem hiányzik belőle a bársonyos lágyság. Bár száraz bor, kortyolva enyhe édességérzettel zár, lecsengése kellőképpen hosszú, különösen a mandulát érezni hosszan. Bussay doki bora (arany keze van, doktor úr!) mindenképpen mélyebb, összetettebb, de semmi komolykodás, csak inni, és inni! (Legutóbb a 2005-ös évjáratot kóstoltam mindkét borból, néhány százassal vastagabb az ára is a Jásdi Olasznál – indokoltan.) Színe aranyba hajló, láthatóan izmosabb a balatonfelvidékinél. Nem súlyos egyéniség, hajlékony inkább, de minden mozdulatában benne van az erő. Persze van némi előnye Jásdi Olaszával szemben: a markáns, karakteres, robusztus olaszos jegyeket jól ellensúlyozza az aromatikus, olajos rajnai. Szimpatikus, hogy érzik ízében az ászokhordó. Otthonosságérzetet ad. Az eredmény egy jól iható bor. Tessék választani, és akár egyikből, akár másikból minden nap kortyolni egy(-két) pohárkával!

Vincze Béla Egri Rosé 2005

(Beszerzési hely: SPAR, 799 Ft) Igyunk rosét! Igyunk reggel, délben és este! Azzal legalább nem ártunk - hacsak az agysejtjeinknek nem, de azok amúgy is pusztulnak rendesen. Egy barátom a felszólításomra a fejét csóválta: rosé? Az is bor? Én viszont kedvelem. Ha tehetem (bukszavastagság függvénye), minden rosét megkóstolok, ami szembe jön velem vinotékában, kis- és megaközértben, a 400 forintosat (az alá önvédelemből nem megyek) éppúgy, mint az 1500-ért kínáltat (pedig ekkora összeget túlzásnak tartok egy roséért). Szagolgatom, csócsálom – élvezem, ahogy az enyhe szénsavassága belülről birizgálja az orromat, ahogy a friss illatjegyek felszabadulnak a szénsav hatására. Vannak favoritjaim: St. Andrea, Konyári, Dúzsi, Takler... Nagyon sok produktumot ellenben jó időre kiselejtezett közel sem szigorú ízlésem. Mert mit is várok el egy rosétól? Szofisztikáltságot meg rafináltságot semmiképp. Üdeség, a szőlő friss zamatai, a savak finom játéka, ne tolakodjon az alkohol, csipetnyi édesség talán még pikánsan izgalmas is. Szeretném érezni benne a koranyár friss illatait, ízeit. Arra, hogy a rosé mennyire kényes műfaj, Légli Ottó döbbentett rá. 2002-es vagy 2003-as roséjából annak idején jó néhány palackkal lecsúszott a torkomon, családi-baráti összejöveteleken is elnyerte a vendégsereg tetszését. Aztán jött a 2004-es Légli Rosé (a pontosság kedvéért Pinot Noir és Merlot házasítása). Bár nem volt a legjobb évjárat, azt gondoltam, ez a rosékra kevésbé lesz hatással. Légli bora azonban gyakorlatilag ihatatlan volt. Egyedi hibára gyanakodva vásároltam újabb, aztán megint újabb palackkal, vásároltam máshol... azaz kihajítottam az ablakon néhány ezrest, mire el tudtam fogadni: típushiba, ezt bort vissza kellene hívni, de végleg. Fáradt, hiányoznak belőle a savak, jellegtelen, halvány hagymahéjra emlékeztető színű lötty, már a piacra kerülésekor szétesett – vagy talán össze sem állt soha. Egyértelműen érződött rajta az odafigyelés hiánya. De az élmény nem kedvetlenített el, hiszen: Van másik! Például Vincze Béla 2005-ös roséja. Próbáltam kideríteni a bor összetételét, de sehol sem találtam arra vonatkozó információt. A borász honlapja roppant szegényes, a palack első és hátcímkéje egyaránt primitív, a borról semmi lényegeset nem árul el. Az pedig már végképp nem derül ki róla, hogy 2005-ben ennek a bornak az alkotója nyerte el Az Év Borásza címet. (Ez árulkodik Vincze Béla és/vagy üzlettársai marketingérzékéről is.) Vincze Béla is halad a korral, követi a divatot (gondolom, ezért feszít atillában a honlapján): alapborai közé sorolt rosé palackozásához műanyag dugót használ, de legalább jó minőségűt. Az persze furcsa, hogy a gravírozott dugó nem a borászatot reklámozza (azaz nem a borászat nevét-emblémáját gravírozzák a dugóba), hanem a dugógyártót. De sem a címke gyengesége, sem a dugó műanyagsága nem késztet egyelőre harakirire, mert a lényeg a tartalom! A bor színe inkább a sötétes narancssárgába hajló (harmonizál a kapszula óarany színével), emlékeztet a 80-as évek tokaji aszúinak, öregebb szamorodniainak a színvilágára (persze több vörös árnyalattal). Illata hozza az elvárt frissességet. Van benne málna, eper (mindkettőt szeretem), némi virágillat is... Íze ehhez képest egyszerű, ráadásul a 12,7-es alkohol kicsit magasabb, mint amennyit egy könnyű, nyári italtól várnánk, de szerencsére nem lóg ki túlságosan az összképből (különösen így október táján). A bor összességében korrekt, így októberben, azaz a rosé-szezon legvégén is teljesen egyben van. Sem illatán, sem ízén nem érződnek a fáradtság jelei. Bár jóval vékonyabb nála, némileg emlékeztet St.Andrea (Lőrincz Gy.) fahordóban érlelt roséjára. Ár/érték aranya kiváló. 799 forintért remek vétel (ez a SPAR ára, a Vincze Béla Borszertár szerint 1240 forintért juthatunk hozzá). Egyszerű ételekhez, salátákhoz remek kísérő.

Sümegi és Fia Pincészet Hajósi Cabernet Sauvignon 2005

(beszerzési hely: SPAR, ár: 865 Ft; 2006. október 26.) Önéletrajzi elemeket nem nélkülözve tudom csak elmesélni, hogyan fedeztem fel a hajós-bajai borvidéket: rokoni javaslatra látogattam meg Érsekhalmán egy mindenre elszánt biotermelőt, bizonyos Gonda Jánost, részben azért, hogy a maga valójában is megtapasztalhassam, hogyan lehet az Alföldön sűrű, testes cabernet-éket készíteni nehezített pályán, azaz a biotermelés korlátozott eszközeivel, részben azért, hogy meghallgathassam meséit a környék mezőgazdasági múltjának a felfedezéséről, rég elfelejtett gyümölcsfajok gyűjtéséről, családról, világról miegymásról - és mellesleg a borról. Valóban csak mellesleg, mert ha a borról is volt szó, sokkal több szó esett a szőlő telepítésének nehézségeiről, gondozásáról, a környékre jellemző fagyveszély elháríthatóságáról, a kártevők elleni védekezésről, a gyümölcs zamatáról, a jól időzített szüretről, és csak áttételesen a borról. (Csak zárójelben: Gonda talán az egyetlen, aki valóban bio módszereket követve pezsgőt is készít - methode tradicionelle -; a 2006 áprilisában rendezett VIII. Országos Takarékszövetkezi Borversenyen bronzérmet nyert a Corvin Pezsgő 81,67 ponttal.) A látogatás során tudatosult bennem - ami korábbi átutazásaim során egyszerűen elkerülte a figyelmemet -, hogy Hajós környékének már nem sok köze van Petőfi örök szerelméhez, a pusztához (tschikoshoz és gulaschhoz pedig végképp nem sok): dimbes-dombos vidék az; a dunántúlias löszhalmok oldalában, különösen a déli és magasabb fekvésekben vígan virul a szőlő, és kiváló alapanyagot ad mind a vörösborokhoz, mind a fehérekhez. Lösztalajával, amely helyenként a réti agyagot fedő lepelhomokkal váltakozik, földtanilag sokkal inkább tartozik a Duna másik oldalán elterülő Tolnai Dombsághoz, mint az Alföldhöz. Bár már a 15. századtól termelnek a környéken szőlőt és bort, a vörösbortermelés főleg a 16-17.század folyamán honosodik meg, a hajósi borok tekintélyét pedig itt is (hol nem?) a 18. század folyamán betelepülő németek teremtik meg. Egykor ezen a területen, a kalocsai érseki birtokokon készült az érseki bor is. De vissza a fősodorba! A lényeg, hogy Gonda János óta néha-néha megpróbálkozom a környék boraival. A Sümegi Pincészet a vidék egyik meghatározó vállalkozása. 82 hektár saját terület, emellett 120 hektár termését felvásárolja. Sümegi József, a keleráj vezetője a Magyar Bor Akadémia elnöke is - ez a szervezete ítéli oda az öt éve létező alapított, és pályázat útján elnyerhető Az Év Pincészete díjat. meg arról is híres persze, hogy sikerült betörnie a kínai piacra, a hőstettet az MTI nyomán A Művelt Alkoholisták is megénekelte. A nagyüzemi termelésben és üzletelésben biztosan van tapasztalata Sümegi úrnak, hiszen a Kertészeti Egyetem után borászként, majd a cég vezetőjeként több mint tíz évet töltött a Hosszúhegyi Állami Gazdaságnál. Amiért felkeltette az érdeklődésemet Sümegiék 2005-ös Cabernet Sauvignonja, az elsősorban az ár - és persze a nagyáruházak árufeltöltőinek érdekes gondolattárstása, minek hatására a 2005-ös Simon Gőzmalmos Portugiesert és Sümegiék szintén 2005-ös évjáratú Cabernet Sauvignonját egymás mellé helyezték a polcon, közel azonos áron! Bár mint tudjuk, az ár nem sokat jelent, főleg ezer alatt, az egybeesések hatására könnyelműen a palack után nyúltam... Könnyelműen? Ennyi pénzért nem vártam mást, mint egy jól iható, egyszerű ízvilágú bort, amely hétköznapi ebédjeink-vacsoráink kiegészítője lehet elérhető áron. Nos, ha úgy tetszik, ebben nem is okoz csalódást a bor. Színe közepesen sötét, a környék cabernet-ihez viszonyítva is világosabb talán egy halványka árnyalattal. A pohárban megforgatva szép koronát hagy a pohár falán, illatában visszafogottan tűnnek fel a friss Cabernet Sauvignonok jellegzetes illatai, és ami egyértelműen pozitívum - legalábbis az én orrom mindenképpen pozitívan értékeli -: az illatok közül nem harsog ki a pirospaprika. Az ígéretes illatokat azonban nem követi semmi. Az ízek annyira visszafogottak, hogy szinte jellegtelenné teszik a bort. Amúgy tiszta, korrekt munka, amely fahordót valószínűleg távolról sem látott. De a Simon produktum fényében felejthető próbálkozás. Iható, de minek, ha ennyiért vagy kevéssel többért van sokkal jobb is?