Ámokfutás I
Bár a közhely szerint nincs érdekesebb egy tegnapi újságnál, nem ez a lassú reakció oka. Inkább a lustaságom hozta elő a lépcsőház effektust. Egy hete olvastam: Magyar Decanter 2006/augusztusi szám, Postaláda rovat, amit méltán dicsértek-dicsérnek sokan, sok helyen. Az olvasói levelek többsége érdektelen - legtöbbjéről még egy laikus is meg tudja állapítani, hogy az elképzelt Olvasó nevében írta a szerkesztőség valamelyik élmunkása. A szerkesztőség válaszai viszont a csiszolatlan gyöngyök kimeríthetetlen szénbányái! Vagy tömjénbányái - mármint az öntömjén alcsoporté (külszíni fejtés, olcsón van).
Szóval nem volt nehéz arra a tömjénszemre bukkannom, amelyben a Decanter HU értékeli egyik munkatársát és egyben önmagát: a magyar Decanter felkészült, tapasztalt szakírókat foglalkoztat. De a krémek krémjén a hab Zsiday-Galgóczy Krisztina, aki
„nem kezdő újságíró, sok éve ír jelentős kiadványokba. Kezdettől ő pincetesztünk szerzője, és kevés nála »pincelátottabb« ember van a világon. Többek között dolgozott új-zélandi pincészetben, végigjárta a portói pincéket, jelenleg pedig Örményországban van, ahol természetesen a helyi borokat is megkóstolja."
Talán fenn sem akadok az egészen (hiszen én is erősítettem már a takarító csapatot új-zélandi borászatban, a munka nagyjából olyan lehet, mint egy éttermi fekete mosogatás), ha véletlenül nem jutnak eszembe ezek a sorok az örményországi (Armenia, Hayastan) élménybeszámolót olvasva (
Decanter 2006/9).
A felkészült kollegina - bár jelentős a szakmai múltja - írni nem tanult meg: pincetesztjeinek sablon mondatai legfeljebb porízűek (bár lennének inkább borízűek!); stílustalanságukkal nemhogy a témához, de semmihez sem illenek, amit újságírásnak gondolhatnánk. Felkészültségéről pedig még a kezdő fogyasztó is könnyen ítéletet alkot. Az ötkolumnás örményországi beszámoló információtartalma szinte az a néhány URL, amiket amúgy is be tudnánk gyűjteni talán kemény fél óra alatt, akár egy netkávézóban is (lényegesen olcsóbban, mint amennyibe a Decanter kerül, és még segítek is; elég két kulcsszó: armenia, wine, és már ömlenek is a találatok.)
Érdemlegeset nem tudtunk meg a cikkből. Ha csak azt nem, hogy Zsiday-Galgóczy Krisztina jól érezte magát Örményországban, neki ízlett a megkóstolt borok többsége - és egyébként is, legyen nekünk elég ennyi.
(Csak zárójelben: a Zsiday-Galgóczy Pincelátott Krisztina munkásságát nem először éri dicséret. Ám egy alkalommal azért megemlítik, hogy nem tiszte a megkóstolt borokat értékelni - ahhoz nem is ért valójában. Ő csupán a pincék vendégfogadó készségét tesztelni indul újra és újra útra széles e hazánkban; sőt mint a lapból augusztusban megtudtuk: széles e világban. Mi ez, ha nem egy modern Donna Quijote?! Gyerünk Rosinante, gyerünk, Sancho Pansa!)
Ámokfutás I
Bár a közhely szerint nincs érdekesebb egy tegnapi újságnál, nem ez a lassú reakció oka. Inkább a lustaságom hozta elő a lépcsőház effektust. Egy hete olvastam: Magyar Decanter 2006/augusztusi szám, Postaláda rovat, amit méltán dicsértek-dicsérnek sokan, sok helyen. Az olvasói levelek többsége érdektelen - legtöbbjéről még egy laikus is meg tudja állapítani, hogy az elképzelt Olvasó nevében írta a szerkesztőség valamelyik élmunkása. A szerkesztőség válaszai viszont a csiszolatlan gyöngyök kimeríthetetlen szénbányái! Vagy tömjénbányái - mármint az öntömjén alcsoporté (külszíni fejtés, olcsón van).
Szóval nem volt nehéz arra a tömjénszemre bukkannom, amelyben a Decanter HU értékeli egyik munkatársát és egyben önmagát: a magyar Decanter felkészült, tapasztalt szakírókat foglalkoztat. De a krémek krémjén a hab Zsiday-Galgóczy Krisztina, aki „nem kezdő újságíró, sok éve ír jelentős kiadványokba. Kezdettől ő pincetesztünk szerzője, és kevés nála »pincelátottabb« ember van a világon. Többek között dolgozott új-zélandi pincészetben, végigjárta a portói pincéket, jelenleg pedig Örményországban van, ahol természetesen a helyi borokat is megkóstolja."
Talán fenn sem akadok az egészen (hiszen én is erősítettem már a takarító csapatot új-zélandi borászatban, a munka nagyjából olyan lehet, mint egy éttermi fekete mosogatás), ha véletlenül nem jutnak eszembe ezek a sorok az örményországi (Armenia, Hayastan) élménybeszámolót olvasva (Decanter 2006/9).
A felkészült kollegina - bár jelentős a szakmai múltja - írni nem tanult meg: pincetesztjeinek sablon mondatai legfeljebb porízűek (bár lennének inkább borízűek!); stílustalanságukkal nemhogy a témához, de semmihez sem illenek, amit újságírásnak gondolhatnánk. Felkészültségéről pedig még a kezdő fogyasztó is könnyen ítéletet alkot. Az ötkolumnás örményországi beszámoló információtartalma szinte az a néhány URL, amiket amúgy is be tudnánk gyűjteni talán kemény fél óra alatt, akár egy netkávézóban is (lényegesen olcsóbban, mint amennyibe a Decanter kerül, és még segítek is; elég két kulcsszó: armenia, wine, és már ömlenek is a találatok.)
Érdemlegeset nem tudtunk meg a cikkből. Ha csak azt nem, hogy Zsiday-Galgóczy Krisztina jól érezte magát Örményországban, neki ízlett a megkóstolt borok többsége - és egyébként is, legyen nekünk elég ennyi.
(Csak zárójelben: a Zsiday-Galgóczy Pincelátott Krisztina munkásságát nem először éri dicséret. Ám egy alkalommal azért megemlítik, hogy nem tiszte a megkóstolt borokat értékelni - ahhoz nem is ért valójában. Ő csupán a pincék vendégfogadó készségét tesztelni indul újra és újra útra széles e hazánkban; sőt mint a lapból augusztusban megtudtuk: széles e világban. Mi ez, ha nem egy modern Donna Quijote?! Gyerünk Rosinante, gyerünk, Sancho Pansa!)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése