Szolgálati Olaszrizling közlemény

Losonci Bálint Úrráteszi Olaszrizling 2005 Már kapható Losonci Bálint 2005-ös Úrráteszi Olaszrizlingje. A Wine & Arts Decanter borszaküzletében 2340 kemény magyar forintért juthatnak hozzá az érdeklődők. (Ha minden igaz, előbb-utóbb a Maligánban is megvásárolhatjuk.) A Wine & Arts eladója szerint - aki információi forrásaként magát a szőlősgazdát nevezte meg - a 2005-ös évjárat minden tekintetben felülmúlja a 2004-est. A 2004-es évjáratúhoz - ha lehet hinni a neten elérhető információknak - korlátozott mennyiségben hozzájuthatunk a BorMánia boltjában 2200 forintért. Az új produktumot beszereztem, és most kellemes hűvösben várja sorsát...

Németek fenegyereke, avagy mit tud a német, ha angol?

Ad notam Bort iszok én, nem vizet... Globalizmus ide, globalizmus oda, a bor alapvetően nem globális termék - szerintem. Más szerint meg az, és el is ad sok millió liter ausztrál, új-zélandi, dél-afrikai, sőt most már indiai és kínai Chardonnayt, Sauvignon blanc-t, Shirazt és mindeféle egyéb fajtát, amit az angol-amerikai-német-francia-akármilyen ízlés szerint termeltek (legfőképpen gyártottak). Nincs ezzel semmi baj: business is business, ahogy a magyar mondja, és amit el lehet adni, azt el kell adni. Ha megkérdeznénk a németeket, akik igencsak büszkék lehetnek a szőlő- és borkultúrájukra, valószínűleg szintén nem lelkesednének a globális borpiacért és a külföldi konkurenciáért - ha más akar betörnie a piacaikra. De lelkes híveivé válnak, ha ők akarnak betörni mások (nemzeti) piacára. Persze másodlagos, hogy miért lelkesednek és miért nem: globális piac van, és kész. De hogy is van ezzel a globalizmussal? Lehet abban valami, hogy a honi boros szaksajtó egy része főleg az angolszász ízmesterekre figyel. Pedig a magyar szőlő- és borkultúra már csak azért is messze eshet az angolszász ízléstől (és itt most nagyvonalúan - vagy éppen szűkkeblűen - hagyjuk figyelmen kívül a Hilltop és Nagyréde szigetországi sikereit), mert a Kárpát-medence legfőbb szőlőtelepítői a rómaiak után a németek voltak, és a honi termelők egyik legfontosabb célpontja, reménye a német piac, eltekintve attól a néhány harmatos próbálkozástól, aminek a célja az amerikai piacra betörés volt. Szóval németek... Villány-Siklós, Tolna, Baranya svábjai, a soproni poncihterek, Eger környéke és Tokaj-Hegyalja mindenféle német telepesei... Igencsak érdekes, hogy a németek egyik legfőbb „szája” nem német! Stuart Pigott, a német borkritika fenegyereke Londonban született, és amúgy festészetet és művészettörténetet tanult (ma is aktívan fest), Berlinben, ahol 1992-től él, lett jelentős, nemzetközileg jegyzett borszakíróvá, a német borszcéna egyik legjobb ismerőjévé és alakítójává. A Frankfurter Allgemeine Sonntagszeitung kolumnistája A német bor atlaszát például Hugh Johnsonnal közösen jegyzi (1995). Azóta pedig egy-két évente jelennek meg könyvei a német és a nemzetközi borvilágról. (Persze azt is számon tartják, hogy jelentős ruhagyűjteménnyel bír, Németországban a legnagyobbal a Vivienne Westwood tervezte öltözékekből.) Borbemutatói igazi modern performanszok, amit művel, az maga a bor-összművészet. Mint a kritikus kritikusai megjegyzik: excentrikus személyiség, szereti a feltűnést, és mindent meg is tesz azért, hogy extravaganciája ne kopjon meg - szerencsére ez szellemi teljesítményére is igaz. Új könyve, a Wilder Wein egyfelől beleillik eddigi munkásságába. Felkutatni és bemutatni a bortermelés nagy egyéniségeit. Másfelől azonban új irányba is fordul az érdeklődése: míg korábban a kézműves borászat, a természetesség és a minőség apostola volt, most olyan bortermelőket mutat be, akik nagy ívben tesznek a hagyományokra, és ha érdekli őket valami a borászatban, akkor akár a legvadabb ötletet is megpróbálják megvalósítani. Az új irányzat hőse például a bádeni Franz Schmidt von Bercher-Schmidt, aki Nebbiolót, egy hamisítatlan észak-olasz fajtát termel az ültetvényin, vagy a pfalzi Markus Schneider, aki viszont még merészebb: nagy sikerrel készít saját portóit. Pigott radikálisan szakítva korábbi nézeteivel már azt is elfogadhatónak tartja, ha valaki mesterséges citromsavval stabilizálja a borát. Pigott a könyvében újra felfedez egy régóta ismert tételt: jó bort csak minőségi, érett szőlőből lehet készíteni. Jó szőlő viszont ott terem, ahol megfelelően hosszú a vegetációs periódus, és a szőlő beéréséhez elegendő a napsütéses órák száma - azaz a világ számos területén, ahol eddig nem foglalkoztak bortermeléssel. A könyvről a Die Welt online oldalán megjelent kritika azonban kiemeli, hogy bár szórakoztató Pigott legújabb könyve, kevéssé foglalkozik azzal, hogy mi következik a vad ötleteket megvalósíthatóságából: a borok egyre kevésbé kötődnek a terroirhoz. Bárhol lehet jó bort készíteni a világon, ahol megfelelőek a körülmények - és persze olcsóbban, mint Olaszország, Franciaország vagy Kalifornia legjobb területein. Ez pedig lefelé nyomja az árakat, és igencsak megnehezíti az európai minőségi bortermelők életét. Akit érdekel Pigott könyve, itt beleolvashat, sőt az Amazonon mintegy 23 euróért megvásárolhatja.

Jelentés a lépcsőházból

Ámokfutás I Bár a közhely szerint nincs érdekesebb egy tegnapi újságnál, nem ez a lassú reakció oka. Inkább a lustaságom hozta elő a lépcsőház effektust. Egy hete olvastam: Magyar Decanter 2006/augusztusi szám, Postaláda rovat, amit méltán dicsértek-dicsérnek sokan, sok helyen. Az olvasói levelek többsége érdektelen - legtöbbjéről még egy laikus is meg tudja állapítani, hogy az elképzelt Olvasó nevében írta a szerkesztőség valamelyik élmunkása. A szerkesztőség válaszai viszont a csiszolatlan gyöngyök kimeríthetetlen szénbányái! Vagy tömjénbányái - mármint az öntömjén alcsoporté (külszíni fejtés, olcsón van). Szóval nem volt nehéz arra a tömjénszemre bukkannom, amelyben a Decanter HU értékeli egyik munkatársát és egyben önmagát: a magyar Decanter felkészült, tapasztalt szakírókat foglalkoztat. De a krémek krémjén a hab Zsiday-Galgóczy Krisztina, aki „nem kezdő újságíró, sok éve ír jelentős kiadványokba. Kezdettől ő pincetesztünk szerzője, és kevés nála »pincelátottabb« ember van a világon. Többek között dolgozott új-zélandi pincészetben, végigjárta a portói pincéket, jelenleg pedig Örményországban van, ahol természetesen a helyi borokat is megkóstolja." Talán fenn sem akadok az egészen (hiszen én is erősítettem már a takarító csapatot új-zélandi borászatban, a munka nagyjából olyan lehet, mint egy éttermi fekete mosogatás), ha véletlenül nem jutnak eszembe ezek a sorok az örményországi (Armenia, Hayastan) élménybeszámolót olvasva (Decanter 2006/9). A felkészült kollegina - bár jelentős a szakmai múltja - írni nem tanult meg: pincetesztjeinek sablon mondatai legfeljebb porízűek (bár lennének inkább borízűek!); stílustalanságukkal nemhogy a témához, de semmihez sem illenek, amit újságírásnak gondolhatnánk. Felkészültségéről pedig még a kezdő fogyasztó is könnyen ítéletet alkot. Az ötkolumnás örményországi beszámoló információtartalma szinte az a néhány URL, amiket amúgy is be tudnánk gyűjteni talán kemény fél óra alatt, akár egy netkávézóban is (lényegesen olcsóbban, mint amennyibe a Decanter kerül, és még segítek is; elég két kulcsszó: armenia, wine, és már ömlenek is a találatok.) Érdemlegeset nem tudtunk meg a cikkből. Ha csak azt nem, hogy Zsiday-Galgóczy Krisztina jól érezte magát Örményországban, neki ízlett a megkóstolt borok többsége - és egyébként is, legyen nekünk elég ennyi. (Csak zárójelben: a Zsiday-Galgóczy Pincelátott Krisztina munkásságát nem először éri dicséret. Ám egy alkalommal azért megemlítik, hogy nem tiszte a megkóstolt borokat értékelni - ahhoz nem is ért valójában. Ő csupán a pincék vendégfogadó készségét tesztelni indul újra és újra útra széles e hazánkban; sőt mint a lapból augusztusban megtudtuk: széles e világban. Mi ez, ha nem egy modern Donna Quijote?! Gyerünk Rosinante, gyerünk, Sancho Pansa!)

Újbor-mámor

Dúzsi Tamás Szegzárdi Fürtike 2006 és Új Rose 2006 Dúzsi Tamás ismét nagyot alkotott. Három újbort: két kiválót és egy ihatót (Dúzsi Sió Menti Marci 2006). Nem rossz arány. Az újbor manapság divattermék. Egyesek még a versengés lehetőségét is meglátják benne (lásd: ki tudja előbb piacra dobni az év első újborát... Versenybíró Varga Péter.) De vissza Dúzsihoz! És csak röviden, mert félő, hogy közben túlságosan felmelegszik a második palack a meseszép Roséjából! Szegzárdi Fürtike 2006. Ezerfürtűből készült dél-dunántúli fehér száraz tájbor - áll a címkén a meghatározás. Az ezerfürtű magyar nemesítés: Kurucz András és Kwaysser István állította elő, a Hárslevelű és a Piros tramini keresztezésével, azaz felmenőit tekinte is komoly magyar ősökkel. A fajtából alkoholban gazdag, harmonikus, finom savú bor készíthető. Nem népszerű fajta, de Dúzsi Tamás egy ideje készít belőle újbort (korábban Sió Menti Fürtikeként palackozta). Ne várjunk mélységet, ellenben végtelen könnyedséget, az ízek és illatok tündérjátékát. Alkoholról nem nagyon beszélhetünk (a bor 10 és feles alkohollal bír), amennyi van, az éppen elég. Bár látszik a gondos kezelés, szűrés (és még ki tudja milyen eljárás) mintaszerű művelete, az újborokra jellemző élesztős íze megmaradt, de összességében nem zavaró. Esetleg próbálkozhatunk vele fröccsként. Vétek lenne kihagyni 870 forintért (Bortársaság). Sokkal nagyobbat alakított hazai pályán a rosémester: a Dúzsi Új Rose jelen esetben cuvée: Zweigelt, Kék medoc, Portugieser vegyítéke, és szintén tájbor minősítésű. De a Fürtikével ellentétben teljesen hibátlan: az enyhe szénsavasság csak erősíti a bor habkönnyűségét. Illatok és gyümölcsízek vad orgiája, amit nyújt a bor: a piros bogyós gyümölcsök (friss málna, eper, csipetnyi meggy - egyesek szerint inkább ribizli - ám én azt a gyümölcsöt nem szeretem...), 11 és feles alkohol. És fantasztikus könnyedség (közben elfogyott a második palack is, legszívesebben nyitnám a harmadikat, de nincs több a hűtőben. Holnap azonban teljes üzemmel működnek a beszerző helyeim. Ezért sem sok 1170 forint (Bortársaság).

Kompbor-viadal

(Bussay Esküvé 2005 Csörnyeföld; Jásdi Csopaki Rizling 2005) Ha magyar fehérbor, akkor rizling, elsősorban olaszrizling. Ez a kijelentés persze legalább annyira axiomatikus, mint ha azt állítanám, hogy én lennék a világ legjobb bloggere. Cáfolja, aki tudja. Az Olaszrizling a magyar néplélek tükörképe: a nagyság vágya, a soha be nem teljesülés és így tovább. (Esetleg kompbor? amely ide-oda ingázik az asztali karcosok és a csúcsborok partja között...) Ezért aztán mindig is vágytam fellelni a Nagy Olaszt. Elárulom: mindhiába. Mindenesetre néhányszor már próbát tettem, és néhányszor még próbát is fogok tenni. Nemcsak olaszokkal próbálkoztam, de mindennel, aminek meghatározó összetevője az olasz. Szép emlékekből nincs hiány: például néhai Molnár Józsi bácsi, a tüskevári kocsmáros hamisítatlanul somlói olaszrizlingje egyenesen a cca. 1500 literes ászokhordóból... Férfias keménység, kemény, határozott savak, jellegzetes somlói jegyek, és persze harsogó békebeli kedélyesség, határtalan vendégszeretet. Hiányzó színfoltja Somlónak. És ha már Somló, egy szofisztikáltabb, de nem feltétlenül olaszabb Olasz, amit Györgykovács Imre, Somló hercege készít. Egy biztos: elegáns, összetett, elmélyedést kíván. Aztán jönnek a technológiailag tökéletes, kellemes borok, melyek nem emelik a vérnyomást, nevük kimondása nem okoz alhasi tájékon feszítő érzést, de időnként előveszem őket: a Gellavilla Olaszrizlingje Balatonszőlősről, a Szőllősi Pincészet Melegeshegyi Olaszrizlingje Pannonhalmáról, Szeremley Huba Szemelt Rizlingje Badacsonyból vagy Gere Attiláé Villányból. Rendszerezés nélkül sorolom itt a borokat az elmúlt évekből, ahogy éppen eszembe jutnak. Nem áll módomban újrakóstolni őket, bár az fontos tanulsággal is járna: fejlődött az ízlésem? Ugyanúgy ízlik, mint ahogy emlékeimben él? Tanultam azóta valamit? Vagy nem tanultam, sőt nem is tanulhatok semmit, mert minden bor megkóstolásakor ugyanúgy a körülmények determinálta naiv kóstoló vagyok, aki tiszta lappal indít, és aki akár egészen másnak is láthatja ugyanazt a bort, mint egy héttel-hónappal-évvel korábban, amikor másként álltak a csillagok? Ha fellengzős akarnék lenni, mondhatnám: így mutatkoznak meg egy pohár borban az élet nagy kérdései (és már mondtam is). Pedig mindössze két borról szeretnék írni: a muraszemenyei doki Esküvéjéről, valamint Jásdi István csopakijáról. Egy dél-dunántúli rizling-mixről – a bor gerincét az olasz adja (minden értelemben), illatait pedig a rajnai fajta teszi gazdaggá – és egy tiszta balatoni produktumról. (Megjegyzem: elmúltak azok a szép idők, amikor Jásdi Rizlingjét másfél literes kiszerelésben lehetett vásárolni kezdetben 900, később 950 forintért egy kiváló borszortimenttel rendelkező vecsési savanyúságot áruló kofánál – azt most ne firtassuk, hogyan jön össze a savanyított cékla és a vörösbor –, vagy 1100 forint körüli összegért a Bortársaságban. Ma már kizárólag 75 ml-es kiszerelésben juthatunk hozzá...) Ha lehet mondani, nekem Jásdi bora volna az Olaszrizling. Mindenképpen az első, ami ízlésemet kielégítette, és amihez később minden más Olaszt viszonyítottam. Világos szalmasárga színébe itt-ott halvány zöldesség vegyül – de már a szín is megelőlegez valamit a bor könnyedségből és kelleméből. Egyrészt elbővült az illat-íz-sav-alkohol remek egyensúlya. Ha kinyitottam egy palackot, csúszott lefelé, a másfél literes palack ideális mennyiség volt egy négyfős társaságnak (sokszor kevés is...). Nem a Nagy Bor, de érezni véltem belőle a keserűmandulás, virágos fajtajelleget, a Balatonfelvidék visszafogott ásványosságát. Illata és gyümölcsössége nem harsog, nem likőr jellegű, a sava pedig elég karakteres ahhoz, hogy férfiasnak tituláljam. Ugyanakkor nem hiányzik belőle a bársonyos lágyság. Bár száraz bor, kortyolva enyhe édességérzettel zár, lecsengése kellőképpen hosszú, különösen a mandulát érezni hosszan. Bussay doki bora (arany keze van, doktor úr!) mindenképpen mélyebb, összetettebb, de semmi komolykodás, csak inni, és inni! (Legutóbb a 2005-ös évjáratot kóstoltam mindkét borból, néhány százassal vastagabb az ára is a Jásdi Olasznál – indokoltan.) Színe aranyba hajló, láthatóan izmosabb a balatonfelvidékinél. Nem súlyos egyéniség, hajlékony inkább, de minden mozdulatában benne van az erő. Persze van némi előnye Jásdi Olaszával szemben: a markáns, karakteres, robusztus olaszos jegyeket jól ellensúlyozza az aromatikus, olajos rajnai. Szimpatikus, hogy érzik ízében az ászokhordó. Otthonosságérzetet ad. Az eredmény egy jól iható bor. Tessék választani, és akár egyikből, akár másikból minden nap kortyolni egy(-két) pohárkával!

Vincze Béla Egri Rosé 2005

(Beszerzési hely: SPAR, 799 Ft) Igyunk rosét! Igyunk reggel, délben és este! Azzal legalább nem ártunk - hacsak az agysejtjeinknek nem, de azok amúgy is pusztulnak rendesen. Egy barátom a felszólításomra a fejét csóválta: rosé? Az is bor? Én viszont kedvelem. Ha tehetem (bukszavastagság függvénye), minden rosét megkóstolok, ami szembe jön velem vinotékában, kis- és megaközértben, a 400 forintosat (az alá önvédelemből nem megyek) éppúgy, mint az 1500-ért kínáltat (pedig ekkora összeget túlzásnak tartok egy roséért). Szagolgatom, csócsálom – élvezem, ahogy az enyhe szénsavassága belülről birizgálja az orromat, ahogy a friss illatjegyek felszabadulnak a szénsav hatására. Vannak favoritjaim: St. Andrea, Konyári, Dúzsi, Takler... Nagyon sok produktumot ellenben jó időre kiselejtezett közel sem szigorú ízlésem. Mert mit is várok el egy rosétól? Szofisztikáltságot meg rafináltságot semmiképp. Üdeség, a szőlő friss zamatai, a savak finom játéka, ne tolakodjon az alkohol, csipetnyi édesség talán még pikánsan izgalmas is. Szeretném érezni benne a koranyár friss illatait, ízeit. Arra, hogy a rosé mennyire kényes műfaj, Légli Ottó döbbentett rá. 2002-es vagy 2003-as roséjából annak idején jó néhány palackkal lecsúszott a torkomon, családi-baráti összejöveteleken is elnyerte a vendégsereg tetszését. Aztán jött a 2004-es Légli Rosé (a pontosság kedvéért Pinot Noir és Merlot házasítása). Bár nem volt a legjobb évjárat, azt gondoltam, ez a rosékra kevésbé lesz hatással. Légli bora azonban gyakorlatilag ihatatlan volt. Egyedi hibára gyanakodva vásároltam újabb, aztán megint újabb palackkal, vásároltam máshol... azaz kihajítottam az ablakon néhány ezrest, mire el tudtam fogadni: típushiba, ezt bort vissza kellene hívni, de végleg. Fáradt, hiányoznak belőle a savak, jellegtelen, halvány hagymahéjra emlékeztető színű lötty, már a piacra kerülésekor szétesett – vagy talán össze sem állt soha. Egyértelműen érződött rajta az odafigyelés hiánya. De az élmény nem kedvetlenített el, hiszen: Van másik! Például Vincze Béla 2005-ös roséja. Próbáltam kideríteni a bor összetételét, de sehol sem találtam arra vonatkozó információt. A borász honlapja roppant szegényes, a palack első és hátcímkéje egyaránt primitív, a borról semmi lényegeset nem árul el. Az pedig már végképp nem derül ki róla, hogy 2005-ben ennek a bornak az alkotója nyerte el Az Év Borásza címet. (Ez árulkodik Vincze Béla és/vagy üzlettársai marketingérzékéről is.) Vincze Béla is halad a korral, követi a divatot (gondolom, ezért feszít atillában a honlapján): alapborai közé sorolt rosé palackozásához műanyag dugót használ, de legalább jó minőségűt. Az persze furcsa, hogy a gravírozott dugó nem a borászatot reklámozza (azaz nem a borászat nevét-emblémáját gravírozzák a dugóba), hanem a dugógyártót. De sem a címke gyengesége, sem a dugó műanyagsága nem késztet egyelőre harakirire, mert a lényeg a tartalom! A bor színe inkább a sötétes narancssárgába hajló (harmonizál a kapszula óarany színével), emlékeztet a 80-as évek tokaji aszúinak, öregebb szamorodniainak a színvilágára (persze több vörös árnyalattal). Illata hozza az elvárt frissességet. Van benne málna, eper (mindkettőt szeretem), némi virágillat is... Íze ehhez képest egyszerű, ráadásul a 12,7-es alkohol kicsit magasabb, mint amennyit egy könnyű, nyári italtól várnánk, de szerencsére nem lóg ki túlságosan az összképből (különösen így október táján). A bor összességében korrekt, így októberben, azaz a rosé-szezon legvégén is teljesen egyben van. Sem illatán, sem ízén nem érződnek a fáradtság jelei. Bár jóval vékonyabb nála, némileg emlékeztet St.Andrea (Lőrincz Gy.) fahordóban érlelt roséjára. Ár/érték aranya kiváló. 799 forintért remek vétel (ez a SPAR ára, a Vincze Béla Borszertár szerint 1240 forintért juthatunk hozzá). Egyszerű ételekhez, salátákhoz remek kísérő.

Sümegi és Fia Pincészet Hajósi Cabernet Sauvignon 2005

(beszerzési hely: SPAR, ár: 865 Ft; 2006. október 26.) Önéletrajzi elemeket nem nélkülözve tudom csak elmesélni, hogyan fedeztem fel a hajós-bajai borvidéket: rokoni javaslatra látogattam meg Érsekhalmán egy mindenre elszánt biotermelőt, bizonyos Gonda Jánost, részben azért, hogy a maga valójában is megtapasztalhassam, hogyan lehet az Alföldön sűrű, testes cabernet-éket készíteni nehezített pályán, azaz a biotermelés korlátozott eszközeivel, részben azért, hogy meghallgathassam meséit a környék mezőgazdasági múltjának a felfedezéséről, rég elfelejtett gyümölcsfajok gyűjtéséről, családról, világról miegymásról - és mellesleg a borról. Valóban csak mellesleg, mert ha a borról is volt szó, sokkal több szó esett a szőlő telepítésének nehézségeiről, gondozásáról, a környékre jellemző fagyveszély elháríthatóságáról, a kártevők elleni védekezésről, a gyümölcs zamatáról, a jól időzített szüretről, és csak áttételesen a borról. (Csak zárójelben: Gonda talán az egyetlen, aki valóban bio módszereket követve pezsgőt is készít - methode tradicionelle -; a 2006 áprilisában rendezett VIII. Országos Takarékszövetkezi Borversenyen bronzérmet nyert a Corvin Pezsgő 81,67 ponttal.) A látogatás során tudatosult bennem - ami korábbi átutazásaim során egyszerűen elkerülte a figyelmemet -, hogy Hajós környékének már nem sok köze van Petőfi örök szerelméhez, a pusztához (tschikoshoz és gulaschhoz pedig végképp nem sok): dimbes-dombos vidék az; a dunántúlias löszhalmok oldalában, különösen a déli és magasabb fekvésekben vígan virul a szőlő, és kiváló alapanyagot ad mind a vörösborokhoz, mind a fehérekhez. Lösztalajával, amely helyenként a réti agyagot fedő lepelhomokkal váltakozik, földtanilag sokkal inkább tartozik a Duna másik oldalán elterülő Tolnai Dombsághoz, mint az Alföldhöz. Bár már a 15. századtól termelnek a környéken szőlőt és bort, a vörösbortermelés főleg a 16-17.század folyamán honosodik meg, a hajósi borok tekintélyét pedig itt is (hol nem?) a 18. század folyamán betelepülő németek teremtik meg. Egykor ezen a területen, a kalocsai érseki birtokokon készült az érseki bor is. De vissza a fősodorba! A lényeg, hogy Gonda János óta néha-néha megpróbálkozom a környék boraival. A Sümegi Pincészet a vidék egyik meghatározó vállalkozása. 82 hektár saját terület, emellett 120 hektár termését felvásárolja. Sümegi József, a keleráj vezetője a Magyar Bor Akadémia elnöke is - ez a szervezete ítéli oda az öt éve létező alapított, és pályázat útján elnyerhető Az Év Pincészete díjat. meg arról is híres persze, hogy sikerült betörnie a kínai piacra, a hőstettet az MTI nyomán A Művelt Alkoholisták is megénekelte. A nagyüzemi termelésben és üzletelésben biztosan van tapasztalata Sümegi úrnak, hiszen a Kertészeti Egyetem után borászként, majd a cég vezetőjeként több mint tíz évet töltött a Hosszúhegyi Állami Gazdaságnál. Amiért felkeltette az érdeklődésemet Sümegiék 2005-ös Cabernet Sauvignonja, az elsősorban az ár - és persze a nagyáruházak árufeltöltőinek érdekes gondolattárstása, minek hatására a 2005-ös Simon Gőzmalmos Portugiesert és Sümegiék szintén 2005-ös évjáratú Cabernet Sauvignonját egymás mellé helyezték a polcon, közel azonos áron! Bár mint tudjuk, az ár nem sokat jelent, főleg ezer alatt, az egybeesések hatására könnyelműen a palack után nyúltam... Könnyelműen? Ennyi pénzért nem vártam mást, mint egy jól iható, egyszerű ízvilágú bort, amely hétköznapi ebédjeink-vacsoráink kiegészítője lehet elérhető áron. Nos, ha úgy tetszik, ebben nem is okoz csalódást a bor. Színe közepesen sötét, a környék cabernet-ihez viszonyítva is világosabb talán egy halványka árnyalattal. A pohárban megforgatva szép koronát hagy a pohár falán, illatában visszafogottan tűnnek fel a friss Cabernet Sauvignonok jellegzetes illatai, és ami egyértelműen pozitívum - legalábbis az én orrom mindenképpen pozitívan értékeli -: az illatok közül nem harsog ki a pirospaprika. Az ígéretes illatokat azonban nem követi semmi. Az ízek annyira visszafogottak, hogy szinte jellegtelenné teszik a bort. Amúgy tiszta, korrekt munka, amely fahordót valószínűleg távolról sem látott. De a Simon produktum fényében felejthető próbálkozás. Iható, de minek, ha ennyiért vagy kevéssel többért van sokkal jobb is?