Nyakashegy Budai Kadarka 2006 Mintha dolgozna Budapest közelében, az etyeki dombokon egy borász, aki legalábbis figyelemre méltó következetességgel készíti borait. Jó, nem szabadkézzel festi, Malya Ernő ecsetje mellett mindig kéznél van a vonalzó, a körző, a patikamérleg (meg mikroszkóp, kémcső, pipetta, Bunzen-égő). Nincs improvizálás. Szigorú tervezés van – ahogy azt Malya Ernő (nem mellesleg Év Bortermelője 2002 és egyben a magyar borászat élő történelemkönyve, akinek keze alatt megfordult jó néhány borászgeneráció Szigetcsépén, a Kertészeti Egyetemnek a ma már az igencsak kétes hírnevű Szigetvin tulajdonában álló egykori tangazdaságában) megtanulta és tanította. Talán nem is véletlen, hogy amikor a Töki Egyetértés Tsz. romjain a tsz. egykori vezetői hatékonyan megprivatizálták a melléküzemágként működő borászatot, és megalapították a Nyakashegy Kft.-t, az akkor már nyugdíjas Malya Ernőt reaktiválták: felkérték, hogy vállalja el a pincészet szakmai irányítását.
(Ernő bácsi a magyar borászat élő lexikonja: mindenkit ismert, aki a szőlész-borász szakmában a második világháború után még maradandót alkotott, ott volt minden fontosabb kísérletnél, bábáskodott a reduktív borkészítési eljárások első hazai kísérletei körül – és minderről nagy kedvvel mesél is.)
A Nyakas Pince borai egytől egyig magukon viselik a főborász egyik fontos alaptulajdonságát, a mértékletességet. Gyanítom, ezt a mértékletességet kell keresni a pince viszonylag gyors sikerei mögött is. Nincsenek bűvészmutatványok, nyaktörő akrobatikus elemek, meg művészkedés sincs. Malya Ernő bácsi dolgozik, pontosan annyit, amennyit kell – nem erejét végsőkig megfeszítve, hanem tempósan, de folyamatosan; ezt tanulta tótkomlósi őseitől. Terméskorlátozás? Igen, biztosan fontos. Kemikáliák visszafogott használata? Valószínűleg az is. Barrique hordók? No persze... Csakhogy Ernő bácsi a döntés előtt kezébe veszi a kalkulátorát (bár a logarléc talán adekvátabb eszköz lenne a kezében – tudja még valaki, hogyan kell használni?), oszt-szoroz, négyzetre emel, köböt von, és a végén kijön, hogy mit és mennyit... Ez a szemlélet meghatározó a pincészetnél; ha sok a sav, elvesznek belőle, ha kevés, hozzátesznek; és persze valószínűleg a mustjavítástól sem idegenkedne Ernő bácsi (persze szigorúan sűrítménnyel, aminek persze azonnal felismerné a technológiai kockázatát is). Még a trendi barikolásról is lemondanak; mindössze néhány barrique hordója van a Nyakas Pincének, hogy a Chardonnay legjobb évjárataiból egy válogatásra elegendő mennyiséget néhány hónapig megjárathassanak benne – az eredmény ennek megfelelő is.
Az ilyesféle hozzáállásnak megvan az eredmény is: aki ismeri a Nyakas Sauvignon Blanc-ját, tudja, miről beszélek.
Éppen ezért lepődtem meg, amikor jött a hír: a Nyakas Pince kadarkát dobott piacra. Nem követem nyomon Nyakasék kísérleteit, mert nem kísérleteznek. A hír már csak azért is meglepett, mert a pincészet teljes mértékben a fehérborok készítésére rendezkedett be; az meg köztudott, hogy a vörösbor némileg eltérő technológiát követel. Persze tisztában vagyok, mit követel a haza meg az üzlet: a vásárlók igenis elvárják, hogy egy jó nevű pincészetnél a fehérek mellett legalább egy vörös is legyen – már ha az illető pincészet nem Tokaj-Hegyalján működik. Nem a Nyakas Pince az egyetlen, amely ráfanyalodik, hogy legyőzze ellenérzését, és vörösborral is foglalkozzon (írtam is erről Juhász Tibi kapcsán); bár vannak merész vállalkozók, akik nagy fantáziát látnak például egy etyeki Pinot-ban.
A Budai Kadarka első évjárata (születésnapi ajándék a 2006-ban a hetvenedik életévét betöltött mesternek) amúgy abszolút kuriózum, erről részletesen írt a fentebb belinkelt postjában Kezdőszőlész kolléga, az Etyek-Budai Borvidék egyik legjobb ismerője. A szőlő feldolgozása is kalandos körülmények között történt a reduktív fehérborok készítésére felkészült pincészetben. Mi tagadás, a boron is érződnek ezek a kényszermegoldások (hogy ne mondjam: izzadságszagú). Nyakasék fajtaválasztása ugyanakkor érthető: a kadarka viszonylag jól tűri a reduktív feldolgozási technológiát, és alkalmas élénk savú, gyümölcsös, elegáns bor készítésére. Ráadásul magyar fajta (vagy majdnem az).
A bor színe világos, inkább egy olyan silleré, amit a borász kicsit tovább felejtettek héjon. Az illata is friss, sokkal inkább rozéra mint vörösborra emlékeztet – ebben még a vékonyabb burgundi típusú boroktól is messze elmarad –, és csak haloványan emlékeztet a kadarkára. Illatában a gyümölcsösség (eper, sőt eperdzsem) erőteljes, nagyon kellemes, sokat ígérő, a fűszeresség azonban nagyon visszafogott.
Ízvilága sem az a kimondott kadarkás. A savai élénkek, viszik a bort, de inkább csak lendületből, vázat adnak a bornak, de a vázhoz nem tapad elegendő hús. Alapvetően kiegyeznék egy kezdő anorexiás kamaszlánnyal is (sőt! – persze szigorúan tizenhat éve felett!) A savaktól ráadásul nagyon elválik a domináns íz: málnaszörp némi citrompótlóval ízesítve, amihez a száj különböző kanyarulataiban némi karamelles erigon íz is társul (ez utóbbi kifejezetten zavar). Az összkép nem rossz, csak nem ezt várnám egy bortól; ha málnaszörpre vágyom, felugrom nagyanyámhoz, ő ebben a műfajban maradandóbbat alkot. A borban enyhe szénsav is van, ami szintén nem válik előnyére.
A gerinc azonban megvan, lehet(ne) rá építeni. Ez az 1,1 hektáros kadarka ültetvény szűztermése. Van tehát még mélység, ahová a szőlő gyökerei lefúrhatnak értékes, a szőlőt – és végső soron a bort – gazdagító ásványokért. A szőlő pedig előbb-utóbb meghálálja a jó talajadottságokat, a modern ültetési módot és a gondoskodást.
Néhány nap elmúltával – hűtőben tárolva, ledugaszolva – eléggé szétesik, dédnagyapám jobb sillerjeire emlékezet. Az is szőlőből készült.
Lokálpatriótáknak kötelező, másoknak érdekesség. 1200 forintot kérnek érte a pince borboltjában; nem luxus megkóstolni. És nem tanulság nélkül való.
A kiállítás méretét jól jellemzik a 2006-os kiállítás számai: 4227 kiállító 32 országból 84 ezer négyzetméteren. A tavalyi kiállítókra több mint 144 ezren voltak kíváncsiak, közülük mintegy 33 ezren külföldről érkeztek. A helyszínről pontosan 53 ország 2433 akkreditált újságírója tudósított az illatokról-zamatokról. Külföldről főleg kereskedők érkeztek, az olasz látogatók között a sommelier-ek és éttermesek voltak többségben. 
