A nagy sanghaji borhamisítás

Bár a magyar bor egyik nagy követe, bizonyos Sümegi József, már megvetette a magyar bor egyik lábát a nagy fal mögött, egyelőre mégsem a bortól kábulnak a kínai gazdaságot a hátukon cipelő párttagok - főleg nem a magyar bortól.

Persze azért a lábmegvetés hatását ne is bagatellizáljuk! Ugyanis a China Wines Information Website április 7-én közzétett egy hírt a sanghaji Academy of Social Sciences egy felmérésének eredményeiről. A felmérés szerint nem tétlenkednek a kínai, ezen belül sanghaji borhamisítók és szeszcsempészek. Az ősi kínai hagyományt követve előszeretettel pótolják az ismert bormárkákat valami más, az eredetire többé-kevésbé hasonlító valamivel. Így aztán sanghaji piacra kerülő borok és égetett szeszesitalok több mint fele hamisítvány vagy csempészáru.

A Jangce folyó torkolatánál fekvő kikötőváros, amely az egyik fontos beáramlási pontja a nyugati tőkének, valószínűleg nem a borkultúra fellegvára, de érdemes elgondolkodni a lehetőségeken: a városban és környékén (a sanghaji különleges kereskedelmi övezetben) mintegy 6300 négyzetkilométeren több mint 17 millióan élnek. (Bár nem tartozik szorosan a témához, a Wikipedia szerint Sanghajban a férfiak várható életkora 78 év, a nőké 81 – azaz még a középkorúaknak is bőven van idejük arra, hogy rászokjanak a borra, melynek pozitív élettani hatása még talán arrafelé is közismert.)

Bor meg cégér

Kis reklám Somló nagybirtokosainak A HVG online örömteli gyakorisággal jelentkezik boros témákkal. Legutóbbi cikkükben Somlót, pontosan Somló két legnagyobb pincészetét, a 30 hektáron gazdálkodó Kreinbacher Birtokot és a több mint 50 hektárt birtokló Tornai Pincészetet reklámozza (persze reklámozom itten én is - ráadásul kéretlenül - a HVG online-t). A cikk nem mond eget rengető újdonságokat az alig 600 hektáros borvidékről, korrekten fogalmazza meg a problémákat, de azért kicsit bicebóca (és akkor jóindulatú vagyok) attól, hogy csak a két – somlói mértékkel mérve – megabefektető hasfájásaival (meg boraival!) foglalkozik. De aki szereti a somlait, olvassa. És közben ízlelgesse Szepsy István szavait, aki egyszer állítólag azt mondta egy interjúban, hogy kis hazánk legizgalmasabb, legnagyobb lehetőségeket adó borvidéke: Somló.

A Vinitaly-tavasz 17 illanata

(avagy Stirlitz már a spájzban?) Kedves barátom - sőt több -, Csega, aki egyébiránt a borkereskedelem kellemesebb végén dolgozik, azaz a beszerzéssel foglalkozik, ellátogatott a Vinitalyra. Dolgozni ment, nem szórakozni (tudom, szar munka, de valakinek ezt is csinálni kell). Illat és ízkavalkád 17 pontban (illanatban) és megfelelően hosszú mondatokban.

Három szín: rózsaszín

Rosék 2006-ból

Reggel madárcsicser meg a bárányfelhők mögül a szűrt, rózsaszínes fény (rózsásujjú hajnal), meg hogy ellensúlyozzuk a hangulat bántó gejlségét, álmos botorkálás zöld csíkos, nyűtt frotírköntösben, két laza szellentés az erkélyen, nem lapos, de nem is recsegő, az már közönséges lenne. Közben egy (két-három) korty frissítő rosé, könnyed, laza, nem mély, de érzékeket felpiszkáló. Ja kérem, ha valaki azt mondja, hogy roséval indítani a reggelt alkoholizmus, talán kérdezze meg erről a franciákat... (Na jó, a bortól gyorsuló franciák általában nem is egy nagy büdös ún. világváros kellős közepén ropogtatják meg reggelente a fekvéstől renyhült belsőjüket.)

Prózaibban és gyakorlatiasabban: itt a tavasz, kezdődik a rosészezon. A pincészetek többsége már szépen lepalackozta, a nagykerek betárazták, a hiperek feltöltötték a polcokat (bár olyik helyen tavalyi áruval - biztos tévedésből, vagy esetleg félretájékoztatták őket, ezért érlelési felárat is számolnak a palackokra). Mindezen eseményekkel együtt eljött az én időm is, nyakalhatom a rosékat; nem reggel, délben és este, de délutántól estébe nyúlóan mindenképpen. És számolatlanul, mert a kínálat több mint bőséges, ugyanis az is szükségét érzi, hogy roséval jelenjen meg, akinek a borkészítési filozófiája minden ízében ellentmond ennek a friss, gyümölcsös, leginkább egy kifinomult spricnihez hasonlítható, bár annál jóval gazdagabb, bonyolultabb bortípusnak. Náluk kétségtelenül jó (egyszerű, ám mégis ravasz, sőt gazdaságos) módszere ez a vörösbor-alapanyag sűrítésének. Csakhogy míg a vörösborhoz tökéletesen beérett (olykor túlérett: lásd Sike Tamás) szőlőt kell szüretelni, hogy ne olyan bort kapjunk, aminek a tanninjai több évnyi érlelés után is húznak, addig a rosénak szánt szőlőt egy-két héttel korábban célszerű szüretelni, hogy minél üdébb, virgoncabb maradjon az anyag a feldolgozás után is.

Tehát az én időmet eljövetelét demonstrálja az alábbi 5 (azaz öt) kellemes rosé, melyek kóstolgatása során egy nagyon fontos kérdéssel is szembesülnöm kellett: azzal ugyanis, hogy a rosét mint olyat valahogy el kellene helyezni a borok szamárlétráján. Tehát a kérdés: elképzelhető-e 100 (10, 20 vagy akárhány) pontos rosé? (A St. Andrea Roséig azt gondoltam, maga a kérdés is képtelenség - az a bor, meg egyáltalán Lőrincz György munkássága, azonban sok más kérdés megfogalmazására is késztetett.) Ha egy Szepsy Tokaji Szamorodni Dániel 9 pontot ér, vajh egy varázslatosan szép rosé, például a Polgár Zoltán 2006-os rosé újbora hányat érdemel? Nem kérdés persze, hogy a két bornak más a célja - és a célközönsége -, ugyanakkor borból lenne mindkettő. És a vörösekkel összevethető? És a fehérekkel? De mielőtt végképp belekavarodnék ebbe a borértékelési okfejtésbe, inkább elkortyolgatom okfejtésem tárgyait, és eldöntöm: nekem melyik ízlik. A pontokra pedig teszek nagy ívben.

Nem vakon kóstolok, csócsálok, értékelek, hanem nagyon is tudom, mivel öblögetek: én vettem, saját kezűleg a hűtőbe pakoltam, türelemre intettem türelmetlenkedő ízlelőbimbóimat és szaglószervemet, valamint száraz torkomat theodora (vagy más) típusú, szigorúan szénsavmentes ásványvízzel kezeltem, majd nekiláttam, hogy módszeresen megigyam az öt palack kellemesre behűtött rosémat. És örültem: előtte is, közben is, és utána igazán, hogy ne mondjam: rózsás kedvem kerekedett. Ez aztán az eredmény!


Egri Korona Borház Kékfrankos Rosé 2006

A klasszikus Korona Borház címke, különösebben nem törekedtek arra, hogy a roséjukat megkülönböztessék a címkedizájnnal. A címkén azonban van egy érdekes, bár nem hangsúlyos felirat: „félszáraz”, így már eleve prekoncepcióval töltöttem a pohárba: ez nem rosé; vagy: ez nem jó rosé.

Szép tégla színű ital, ami a pohárba töltés után málnás, cseresznyés, roppant behízelgő gyümölcsös illattal akarja megcáfolni a negatív előítéletet - még hajlanék is a pálfordulásra, ám már az első korty kiábrándít. Az édesség ugyanis intenzív, a gyümölcsízeket és a kétségtelenül jelen levő savakat teljesen elfedi, azok csak később tudnak kibontakozni. Teljesen hibás koncepció (szerintem maga a „félédes” bor is az, de hogy egy rosé legyen félédes!)

A Korona Borháznál valószínűleg a rosékészítés csak melléktermék, 2005-ben például Cabernet Sauvignonból készítették - azaz nincs következetes roséprogramjuk. Ennek ellenére persze elfogyott az utolsó cseppig, tehát iható, de azért nem adnék érte még egyszer 700 forintot (Tesco).


Tüske Pince Merlot-Kékfrankos Rosé 2006

Halmai Csaba borait - különös tekintettel a Titanillára - szeretem, mert eddig még mindig meg tudtak lepni. És ugyanezt vártam a rosétól is. A modern címke minden szempontból harmonizál a borral: felidézi a pincét, ugyanakkor próbálja kifejezni a rosék könnyedségét.

Illata visszafogott, elsőre talán jellegtelennek mondanám, nem érződik ki belőle markáns karakter. Ha azonban erőltetjük a szaglószervet, előbb-utóbb csak megérkeznek azok a várva várt gyümölcsök: ribizli, áfonya, meggy csipetnyi fahéjjal fűszerezve.

Kortyolva a savainak üdeségével próbál megnyerni, az igyekezetet kevéske maradék szénsav támogatja - sikerrel, bár itt-ott kicsit karcosnak tűnnek azok a savak. Az ízében az eper is feltűnik.
Összességében azonban laposka illat párosul laposka savakkal. Illetve van benne illat, csak nagyon kell koncentrálni. De ki akar egy roséra koncentrálni? Meg aztán a 12,7-as alkohol talán egy kicsit magas - ettől be is lehet rúgni!

Kétségtelen erénye, hogy rosészerű és határozottan borszerű (nem gyümölcslé), meg a bortársaságosok is kedvelik (nyilván el szeretnék adni, és sikerrel ügyködnek ezen, mert én is ott vettem kb. 1200 forintért - csak azóta végiggondoltam, mi mást vehetnék ennyi pénzért).

Végül elfogyott az utolsó cseppig. Kell ennél több? Igen.


Günzer Zoltán Rosé Cuvée 2006

A nagy G-vel mindig bajban vagyok. Borait iszogatom, szeretem, de valami miatt nem hagynak bennem mély nyomot az alkotásai. Tisztességesek, finomak, de nem ráznak meg - a csúcsbora meg valahogy elkerült (vagy én őt). Roséja Kékfrankos-Pinot Noir-Cabernet-Merlot összetételű, és persze magas az alkoholja (13%), ez sem laza spricni. Lazac színű, de egy kis halvány barna fáradtság is keveredik ebbe a színbe (másodlagos frissesség).

Illata először egysíkúan gyümölcsös – talán egy kicsit sikerült túlhűtenem, mert később kiteljesedik, egyre gazdagabbá válik, leghangsúlyosabb talán a ribizli. Ráadásként kellemes fűszerességgel birizgálja az orrot, amiben persze a szénsav is segít.

Közepesen hosszú ízében is érződik némi tompaság, de a maradék szénsav finoman ráerősít, megpróbálja egyensúlyba rángatni az alkoholos édességet és a savakat. De csak megpróbálja, ahogy az utóízében jelentkező kellemesen kesernyés íz is.

A meglepetés persze másnap ér (milyen ritka pillanat!). A visszazárt üveget kinyitva a frissen szétroppantott eperszemek illatát árasztja elképesztő intenzitással. (Megjegyzem, Günzer Zoltán tisztelte meg a legjobb minőségű dugóval a roséját: 45 milliméteres parafával zárta palackba, Dúzsi és Feind a Nomacorc szintetikus dugóit használja.)

Kellemes emlék, talán még egy próbát megérdemel, bár az 1400 forint körüli ára megfontolásra késztet.


Dúzsi Tamás Szegzárdi Kékfrankos Rosé 2006

A szekszárdi Rosékirály újborát már kóstoltam, és el is ájultam tőle. Ilyen előzmények után vártam a klasszikus Dúzsi Kékfrankos Rosét, azt az italt, amiért annak idején megszerettem a rosét. Most sem kellett csalódnom.

A halvány hagymahéj színű bor illata kedves és összetett, az eper és a málna dominál. Savai élénkek, könnyeddé, valóban elegánssá teszik a bort; ugyanakkor a szénsav kicsit sok benne (az öt bor közül ebben van a legtöbb). Ha kicsit felmelegszik, utózöngeként egy kis kesernyésség is megjelenik benne. Az egyik legrosébb rosé, de talán nem a legjobban sikerült évjárat. A bor azonban harmonikus – ennek a harmóniának a megteremtésében nagy Dúzsi: nem biztos, hogy a legillatosabb, nem biztos, hogy a legösszetettebb, a legüdébb, de minden a helyén van, és minden alkotóelem igazodik minden alkotóelemhez. Alkoholban középutas: 12%-os. Hiányérzetem persze maradt: az újbor alapján többet vártam.

És még egy: a Günzer Roséval együtt túlárazottnak gondolom (a Bortársaság szintén 1400 körül kínálja, bár aki most be akarja szerezni, akciósan 1250-ért is elvihet belőle néhány kartonnal).

Feind Cabernet Rosé '06

A balatonfőkajári Feind Lajos (eredeti szakmáját tekintve növényvédelmi szakmérnök) és borász fia, Péter szép csendben dolgoznak – és egyre jobb borokkal jelentkeznek. Roséjukra két vagy három éve figyeltem fel, a 2006-os azonban kihagyhatatlan volt, legfőképpen egyedi dizájnja miatt: fiatalos, lendületes, ugyanakkor „Feind-ségét” is megőrizte egy címer segítségével, amiben persze minden közhely benne van, úgymint szőlőlevél, szőlőfürt, balatonfelvidéki présház és hullámzó Balaton (ez utóbbi szókapcsolat az utóbbi időben kapott némi pikáns jelentésárnyalatot Parti Nagy nyomán).

A fő- és a hátcímke is átlátszó fólia, amin csak addig olvasható a felirat, amíg a bor a palackban van. A színvilág (rózsaszín-fehér) szintén illeszkedik a fitalos, lendületes borhoz. Ráadásként hófehér szintetikus dugó és átlátszó kapszula. Egy biztos: figyelemfelkeltő az összkép. Meg az is segíti az eladást, hogy a főcímke alatt egy plecsni hirdeti: a bor a VIII. Országos Rosé Borversenyen aranyérmet szerzett (és még tizennyolc másik rosé a kb 250-es mezőnyből).

A bor valójában küvé: Cabernet Sauvignon és Cabernet Franc házasítása. Mindig is érdekelt, hogyan lehet Cabernet fajtákból jó rosét készíteni; valószínűleg nehezen: én például eddig csak egy olyannal találkoztam, amivel maradéktalanul elégedett voltam, a Konyáriék egyik első roséjával, ami tiszta Cabernet Sauvignonból készült.

Feindék roséjának illata remek, a címkén is emlegetett eper és málna menetrendszerű pontossággal érkezik, és kellemes élményt ígér. Az íze összetett, a gyümölcsök mellett azonban van benne valami zavaró édesség, ragadósság, de nem az alkoholtól, mert abban dicséretesen visszafogott (11%). Ezt az édességérzetet ellensúlyozza a lecsengésében jelentkezű finom kesernyésség. Savai élénkek, de szögletesek.

Talán mondanom sem kellene: szépen elfogyott ez is.

És akkor már csak egy kérdést maradt. Öt palack elfogyasztása után okosabbak lettünk? Mindenképpen, mert ismét bebizonyosodott: a borkóstolás olyan, mint mikor Maigret nyomoz. Sokat kell inni, és mindig a tettes teljes személyiségét kell feltérképezni, olykor a részletek, olykor a pillanatnyi benyomások, megérzések segítségével.

Tanulni, tanulni, tanulni

Ingyen tanfolyam a népnek A HVG Online okítja olvasóit a kulturált és értő borivásra: március 22-én indított sorozatot Majdnem mindenki lehet borkóstoló címmel a laikus borkedvelőknek. A sorozat persze alig burkolt reklám is (Hollandi Gábor sommelier és Bartucz Gábor tanfolyamát népszerűsíti), de legyen, ha okulhat belőle a nép. Azóta olvasható a sorozat második cikke, amiben egyszerű, ám hasznos és főleg gyakorlatias ötleteket adnak a kezdő borbuziknak, hogy csajozós estéken elővezethessék tudományukat, és az Armanit se öntsék le („Elég, ha egy határozott mozdulattal megforgatjuk a boros poharat, semmiképpen se vágjunk „menetet” bele.”) Ha el tudunk tekinteni a cikkekben hemzsegő elütésektől (ami egy HVG-től legalábbis ciki) meg az áltudományos (de nem káros!) nettó hülyeségektől, tisztességes alapfokú ismertető kerekedhet a sorozatból; és még a főnök sem szólhat be, hiszen csak a szokásos napi gazdasági infók beszerzése folyik a HVG Online-ról. (A hülyeségekről meg annyit: komoly hifipisták sem tagadják: ha nem is tudják, érzik, hogy az erősítőre ragasztott sárga papírpöttyöktől jobban szól a cucc!)

Nagy Össznémet Pinot Kupa 2004-ből

2001-es évjáratú Pinot Noirok Ausztriából és Németországból

Albert gazda Művelt Alkoholista postja (Burgundia Burgerlandban) arra sarkallt, hogy utánajárjak ennek a burgerlandi burgundi históriának. Mert bár Albert gazda a Bortársaság révén jutott az izgalmas nedűkhöz, a rettenthetetlen ungarische borbuzi szabadcsapatok az ünnepek alatt valószínűleg többször is lecsapnak a labanc állásokra, hogy éltető nedűt zsákmányoljanak - folytatva igaz magyar őseink legnemesebb hagyományait: ma bor, tegnap gorenje; tegnap trabant, ma bicikli...

Szóval további infók után kutatva fedeztem fel egy érdekes összefoglalót a német Alles über Wein bormagazin és a degustation.de internetes borlap 2004-es össznémet Pinot Kupájáról, melyen Ausztria és Németország korosztályos, azaz 2001-es évjáratú Pinot-válogatottja mérkőzött meg egymással. A két 15-ös keretbe a nagy nemzeti Pinot-versenyek legjobbjait válogatták be. De hogy legyen mihez viszonyítani a harminc versenyzőt, választottak egy újvilági referenciabort. Az pedig Kaliforniából érkezett, a Wine & Spirit által 1998-ban az Év Borászatának választott Caneros Birtokról. A 2001-es Avant-Garde Pinot-juk (a 2005-ös évjárat ára 23 USD körüli a wine-searcher.com szerint) az Internationale Wine Challenge Pinot Noir versenyén 264 versenytársát győzte le. A vert mezőnyben volt például a Domaine Gros, a Boillot, a Morot, a La Pousse d´Or, a Labouré- Roi, az Au Bon Climat, a kaliforniai Kendall-Jackson és az új-zélandi Palliser is.

A „Nagy Össznémet Pinot Kupa” érdekessége, hogy a győztes Burgerlandból érkezett. Megjegyzem, az alábbi tizenkettes listában mindössze négy osztrák termelő van, de három az öt legjobb között (!) – a Bortársaság listájában pedig mindössze egy olyan termelőt találtam, aki ebben a listában is szerepel: a golsi Heinrichet. És még egy érdekesség: a verseny győztese, Josef „Pepi” Umathum honlapján mindösszesen két csillaggal (ötös skálán) jutalmazta a 2001-es évjáratot.

Tehát a mezőny tizenkét legjobbja (a sógorokat az egyszerűség kedvéért megkövérítettem):

Pinot Noir Unter den Terrassen von Jois (termelő: Josef „Pepi” Umathum, Frauenkirchen, Neusiedlersee): 91,4 pont

Pinot Noir SD (termelő: Jacob Duijn, Bühl-Kappelwindeck, Baden): 91,3 pont

Pinot Noir Reserve (termelő: Markowitsch, Göttlesbrunn, Carnuntum): 91,3 pont

Pinot Noir (termelő: Iby, Horitschon, Mittelburgenland) 91,3 pont

Spätburgunder Selection „A“ (termelő: Schwarzer Adler/Franz Keller, Vogtsburg-Oberbergen, Baden) 90,8 pont

Spätburgunder Barrique (termelő: Martinshof, Dienheim, Rheinhessen): 90,4 pont

Simonroth „R“ (termelő: Rainer Schnaitmann, Fellbach, Württemberg): 90,3 pont

Spätburgunder (termelő: Weinmanufaktur Untertürkheim, Württemberg): 90,1 pont

Spätburhgunder „SJ“ (termelő: Karl Heinz Johner, Vogtsburg-Bischoffingen, Baden): 89,7 pont

Pinot Noir (Gernot Heinrich, Gols, Neusiedlersee): 89,4 pont

Spätburgunder Reserve (termelő: Bernhard Huber, Malterdingen, Baden) 89,4 pont

Spätburgunder „R“ (termelő: Kopp, Sinzheim-Ebenung, Baden): 89,3 pont

Nagy borünnep – nagy üzlet

Vinitaly 2007, Verona, 2007. március 29. - április 2. Ma 9 órakor megnyitotta kapuit a Vinitaly, ahol magyar borászok is bemutatják kínálatukat. Jó annak, aki ott lehet. A magyar színeket az Agrármarketing Centrum szerevezésében és standján a tarcali Andrássy Pincészet, az Első Magyar Borház Kft. (Szeremley Huba), a kiskőrösi Eszes Befektető Kft., a Pannon Tokaj Kft., a tiszaföldvári Szicsek Gyümölcsszesz- és Likőrüzem Kft., a szigetcsépi világbajnok Szigetvin, a díszüvegeket és laborüvegeket gyártó nyíregyházi Uni-G Kft.; a Szőlőskert Zrt. és a borkereskedő Olevit Kft. képviseli.

Vannak azonban önállóan kiállító borászatok is: az olasz tulajdonú Bátaapáti Birtok (szinte otthon van), a gyümölcsborokat készítő nagybörzsönyi East-West Fruits Zrt., A Pajzos Rt., valamint a Tokaj Renaissance Egyesület.

A kiállítás méretét jól jellemzik a 2006-os kiállítás számai: 4227 kiállító 32 országból 84 ezer négyzetméteren. A tavalyi kiállítókra több mint 144 ezren voltak kíváncsiak, közülük mintegy 33 ezren külföldről érkeztek. A helyszínről pontosan 53 ország 2433 akkreditált újságírója tudósított az illatokról-zamatokról. Külföldről főleg kereskedők érkeztek, az olasz látogatók között a sommelier-ek és éttermesek voltak többségben.

Verona nincs messze, akinek pénztárcája engedi, akár a hétvégére is leugorhat, hogy végigkóstolja a kínálatot – már ha bírja. A napijegy 35, a bérlet 80 euró.

Pannon táj Malya ecsettel

Nyakashegy Budai Kadarka 2006

Mintha dolgozna Budapest közelében, az etyeki dombokon egy borász, aki legalábbis figyelemre méltó következetességgel készíti borait. Jó, nem szabadkézzel festi, Malya Ernő ecsetje mellett mindig kéznél van a vonalzó, a körző, a patikamérleg (meg mikroszkóp, kémcső, pipetta, Bunzen-égő). Nincs improvizálás. Szigorú tervezés van – ahogy azt Malya Ernő (nem mellesleg Év Bortermelője 2002 és egyben a magyar borászat élő történelemkönyve, akinek keze alatt megfordult jó néhány borászgeneráció Szigetcsépén, a Kertészeti Egyetemnek a ma már az igencsak kétes hírnevű Szigetvin tulajdonában álló egykori tangazdaságában) megtanulta és tanította. Talán nem is véletlen, hogy amikor a Töki Egyetértés Tsz. romjain a tsz. egykori vezetői hatékonyan megprivatizálták a melléküzemágként működő borászatot, és megalapították a Nyakashegy Kft.-t, az akkor már nyugdíjas Malya Ernőt reaktiválták: felkérték, hogy vállalja el a pincészet szakmai irányítását.

(Ernő bácsi a magyar borászat élő lexikonja: mindenkit ismert, aki a szőlész-borász szakmában a második világháború után még maradandót alkotott, ott volt minden fontosabb kísérletnél, bábáskodott a reduktív borkészítési eljárások első hazai kísérletei körül – és minderről nagy kedvvel mesél is.)

A Nyakas Pince borai egytől egyig magukon viselik a főborász egyik fontos alaptulajdonságát, a mértékletességet. Gyanítom, ezt a mértékletességet kell keresni a pince viszonylag gyors sikerei mögött is. Nincsenek bűvészmutatványok, nyaktörő akrobatikus elemek, meg művészkedés sincs. Malya Ernő bácsi dolgozik, pontosan annyit, amennyit kell – nem erejét végsőkig megfeszítve, hanem tempósan, de folyamatosan; ezt tanulta tótkomlósi őseitől. Terméskorlátozás? Igen, biztosan fontos. Kemikáliák visszafogott használata? Valószínűleg az is. Barrique hordók? No persze... Csakhogy Ernő bácsi a döntés előtt kezébe veszi a kalkulátorát (bár a logarléc talán adekvátabb eszköz lenne a kezében – tudja még valaki, hogyan kell használni?), oszt-szoroz, négyzetre emel, köböt von, és a végén kijön, hogy mit és mennyit... Ez a szemlélet meghatározó a pincészetnél; ha sok a sav, elvesznek belőle, ha kevés, hozzátesznek; és persze valószínűleg a mustjavítástól sem idegenkedne Ernő bácsi (persze szigorúan sűrítménnyel, aminek persze azonnal felismerné a technológiai kockázatát is). Még a trendi barikolásról is lemondanak; mindössze néhány barrique hordója van a Nyakas Pincének, hogy a Chardonnay legjobb évjárataiból egy válogatásra elegendő mennyiséget néhány hónapig megjárathassanak benne – az eredmény ennek megfelelő is.

Az ilyesféle hozzáállásnak megvan az eredmény is: aki ismeri a Nyakas Sauvignon Blanc-ját, tudja, miről beszélek.

Éppen ezért lepődtem meg, amikor jött a hír: a Nyakas Pince kadarkát dobott piacra. Nem követem nyomon Nyakasék kísérleteit, mert nem kísérleteznek. A hír már csak azért is meglepett, mert a pincészet teljes mértékben a fehérborok készítésére rendezkedett be; az meg köztudott, hogy a vörösbor némileg eltérő technológiát követel. Persze tisztában vagyok, mit követel a haza meg az üzlet: a vásárlók igenis elvárják, hogy egy jó nevű pincészetnél a fehérek mellett legalább egy vörös is legyen – már ha az illető pincészet nem Tokaj-Hegyalján működik. Nem a Nyakas Pince az egyetlen, amely ráfanyalodik, hogy legyőzze ellenérzését, és vörösborral is foglalkozzon (írtam is erről Juhász Tibi kapcsán); bár vannak merész vállalkozók, akik nagy fantáziát látnak például egy etyeki Pinot-ban.

A Budai Kadarka első évjárata (születésnapi ajándék a 2006-ban a hetvenedik életévét betöltött mesternek) amúgy abszolút kuriózum, erről részletesen írt a fentebb belinkelt postjában Kezdőszőlész kolléga, az Etyek-Budai Borvidék egyik legjobb ismerője. A szőlő feldolgozása is kalandos körülmények között történt a reduktív fehérborok készítésére felkészült pincészetben. Mi tagadás, a boron is érződnek ezek a kényszermegoldások (hogy ne mondjam: izzadságszagú). Nyakasék fajtaválasztása ugyanakkor érthető: a kadarka viszonylag jól tűri a reduktív feldolgozási technológiát, és alkalmas élénk savú, gyümölcsös, elegáns bor készítésére. Ráadásul magyar fajta (vagy majdnem az).

A bor színe világos, inkább egy olyan silleré, amit a borász kicsit tovább felejtettek héjon. Az illata is friss, sokkal inkább rozéra mint vörösborra emlékeztet – ebben még a vékonyabb burgundi típusú boroktól is messze elmarad –, és csak haloványan emlékeztet a kadarkára. Illatában a gyümölcsösség (eper, sőt eperdzsem) erőteljes, nagyon kellemes, sokat ígérő, a fűszeresség azonban nagyon visszafogott.

Ízvilága sem az a kimondott kadarkás. A savai élénkek, viszik a bort, de inkább csak lendületből, vázat adnak a bornak, de a vázhoz nem tapad elegendő hús. Alapvetően kiegyeznék egy kezdő anorexiás kamaszlánnyal is (sőt! – persze szigorúan tizenhat éve felett!) A savaktól ráadásul nagyon elválik a domináns íz: málnaszörp némi citrompótlóval ízesítve, amihez a száj különböző kanyarulataiban némi karamelles erigon íz is társul (ez utóbbi kifejezetten zavar). Az összkép nem rossz, csak nem ezt várnám egy bortól; ha málnaszörpre vágyom, felugrom nagyanyámhoz, ő ebben a műfajban maradandóbbat alkot. A borban enyhe szénsav is van, ami szintén nem válik előnyére.

A gerinc azonban megvan, lehet(ne) rá építeni. Ez az 1,1 hektáros kadarka ültetvény szűztermése. Van tehát még mélység, ahová a szőlő gyökerei lefúrhatnak értékes, a szőlőt – és végső soron a bort – gazdagító ásványokért. A szőlő pedig előbb-utóbb meghálálja a jó talajadottságokat, a modern ültetési módot és a gondoskodást.

Néhány nap elmúltával – hűtőben tárolva, ledugaszolva – eléggé szétesik, dédnagyapám jobb sillerjeire emlékezet. Az is szőlőből készült.

Lokálpatriótáknak kötelező, másoknak érdekesség. 1200 forintot kérnek érte a pince borboltjában; nem luxus megkóstolni. És nem tanulság nélkül való.

Pancsoló nagyfiúk

Forintosztás

A HVG ehetije kétkolumnás cikkben foglalkozik azzal a 8 forinttal, amit a bortermelőknek be kell fizetniük minden liter megtermelt boruk után; pontosabban a felhasználást szabályzó törvényt módosítani szándékozó indítványok sorsával. A cikkből kiderül: a politikusok és a bortermelők különböző szövetségei ugyanúgy viselkednek, mint eddig mindenkor. Különösen érdekes Font képviselő úr (a képen jobbra) véleménye, aki maga is híres bortermelője Soltvadkertnek. Szóval tessék a cikket olvasni meg véleményezni.

Javasolnám mindenesetre az érintett képviselőknek – pártállástól függetlenül –, hogy nézzenek már kicsit körül a magyar bor frontján (rohambilit fel!, futólépés, innnnnndulj!), mi is a helyzet az arcvonalakon. Látogassanak el például Kecskemét határába, az egykor kb. 3-4 hektáron elterülő Szőlészeti és Borászati Kutatóintézet hűlt helyére: talán nekik is elgondolkodtató lesz a lepusztult irodaépület, a 70-es évek hangulatát idéző, kopott berendezés, a lézengő emberek, meg a betört ablakú, üres épületek látványa. Na meg egy kis kapálás sem ártana talán egyiküknek sem – milyen marketingértéke lenne egy ilyen illusztris napszámos-csapatnak!

Ahogy a németek...

Egy szép hagyomány vége?

Már vagy két tucat zsebkendőt telesírtam: vége szakad egy szép hagyománynak, ismét szegényebbek leszünk, no. Szóval jártamban-keltemben a neten találtam egy érdekes naptárt, amit a badeni Oberkircher Winzergenossenschaft adott ki 2003-tól 2006-ig. A tizenkét lapos képes naptárban az egyes hónapokat nem szexi autók és szexi modellek párosa, még csak nem is szexi palackok és még szexibb modellek együttese, hanem szexi Winzerek és Winzerinek jelenítették meg képileg. A készítők még a politikai korrektségre is ügyeltek; vagy más nézőpontból: a hímnemű és nőnemű vásárolókra egyaránt gondoltak – bár én hímneműként sérelmezem, hogy a készítők 5:7 arányban kedveztek a női nemnek, hacsak nem tekintjük enyhítő körülménynek, hogy a tenger fövenyén heverésző Daniel nevű Winzer domborodó mellkasára egy hölgy (vélhetően egy valódi Winzerin) borul (vélhetően szerelmesen) talán a harmonikus házasságban élőket megcélzandó – már ha vannak ilyenek.


Személyes kedvencem férfi létemre Johannes, aki egy igazán gusztusos kádban fekszik igazán gusztusos szőlőfürtökkel borítva (ah, hogy mit takarhatnak azok a fürtök!), meg persze ellenpontja, a decens Alois; és persze a szemüveges Sandra, akiről Krúdy örök érvényű mondata jutott eszembe: „Nem ismerik azok a szemnek izgató és titokzatos játékait, akik hibás szemű nőbe még nem voltak szerelmesek!”

Tehát kedveseim, gyorsan kattintsunk a megfelelő oldalra, és gyönyörködjünk az angol humor legjobb hagyományaira építő két film, az Alul semmi (The Full Monty) és a Felül semmi (Calendar Girls), után eredetinek igazán nem mondható „németes” marketingfogásban. Annyiban persze eredeti, hogy a vizespólóval, a tangapapuccsal és a férfiasan domborodó szőrtelen mellkasokkal itt bort akarnak eladni.

Megjegyzem, ellentmondásos érzések gyötörtek, amikor elképzeltem egy hasonló naptárt hazai kiadásban. Július: Tiffán Ede bácsi fecskében, és persze jellegzetes szemüvegében méltóságteljesen ereszkedik a magyar tenger lágy habjaiba; augusztus: Thummerer Vili bácsi sejtelmes éjszakai fényekben villantja meg jellegzetes mosolyát, amint éppen atillában feszít szőlőültetvényei végében... Persze az ifjabb generációnak jobb esélyei lennének: például Luka Enikő tangapapucsban és metszőollóval (júúúúúúúúúúj, ez akár finom szado-mazo utalás is lehetne – tehát már jobbak vagyunk, hiszen ezzel a finom kasztrációra történő utalással sikerülne egy marketingszempontból nehezen megközelíthető csoportot elérni); vagy esetleg a verhetetlen szekszárdi borász futballcsapat tagjai izompólóban...
Kétségtelen tanulsága is van azonban az oberkircheri szövetkezet kísérletének: sokszor egy jól kitalált marketingfogás sokat segíthet egy borvidék piaci megítélésén. Éredemes amúgy meglátogatni az Oberkircher Winzergenossenschaft oldalát, hátha megihleti a hazai próbálkozókat is.

Gallo elment

Ernest Gallo 1909–2007

Március 6. óta már szinte minden boros fórumon megjelent a hír: meghalt Ernest Gallo, aki rászoktatta az amerikaiakat a borivásra, és testvérével felépítette a a világ egyik legnagyobb borászati vállalkozását, a Gallo birodalom 90 országban értékesíti mintegy 75 millió kartonnyi borát.

Ernest Gallo tevékenységét még Robert Mondavi is méltatta: Ernest látnok volt, aki elkötelezte magát amellett, hogy Amerikát borivó nemzetté alakítsa.” Kalifornia nem kis részben Ernestnek és tetvérének Juliónak köszönheti hírnevét. Julio vezette a borászatot, Ernest pedig az értékesítésért felelt. Nevükhöz fűződik a modern, olcsó, ám jól iható tömegbor megteremtését. Julio 1993-ban vesztette életét egy autóbalesetben.

Ha valaki kíváncsi a Gallo testvérek sikerének titkára, elolvashatja könyvüket (Ernest and Julio: Our Story)

Bár Ernest 90 éves koráig vett részt tevékenyen a családi vállalat vezetésében, lett volna tennivalója. Korán ment el, mert egyet még nem ért el: a sörről és a gyümölcsléről nem szoktatatta le az amerikaikakat.

Trambulin csúcsán a szocialista piacgazdaság

Garamvári Vencel, Az Év Bortermelője

Illusztris társaságban lenni jó dolog. Annak marketingértéke van, és persze sok mindent jelent, de legfőképpen pénzt: közvetve és közvetlenül. A sznoboknak mégiscsak más érzés az év pincészetéből az év borászának a borait kortyolgatni. A hazai borászszakma nagy bilijében biztosan kavar néminemű vihart egy-egy választás, van tülekedés az excrementum körül. Elsősorban nyilván nem a borászok tülekednek – annál inkább a mögöttük álló befektető. Az ilyen versenynek az a jellegzetessége, hogy egy valaki nyer, a legutóbbi választáson Garamvári Vencel, a többi jelölt meg – Frittmann János, Légli Ottó, dr. Lőrincz György és Szőllősi Mihály – sírhat. (Bár mint Székely Évától tudjuk, sírni csak a győztesnek szabad.). A lemaradtak mindenféle egyéb rangos és kevésbé rangos díjakkal vigasztalódhatnak. Sőt például a kiváló Frittmann János a többszöri jelöltségéből próbál némi marketingerőt meríteni. (A megvesztegethetetlen, szigorú döntnökök meg gondolhatják magukban: egy soltvadkerti borásznak legyen elég ennyi.)

Garamvári Vencel duplán ünnepelhetett: egyszer mint az év pincészetének a tulajdonosa, aztán még egyszer mint az év borásza. Tehát egy évig biztosan lesz mivel marketingolnia bőszen; lehet szép kis papírdíszt aggatni a palackok nyakára: Készítette Az Év Borásza 2006. (Ebben annak idején a Hilltop verhetetlen volt, de aztán feljött mellé a Szent Gaál is, amikor úgy akart eladni egy bort, hogy ráírta egy ilyen helyes kis slejfnire: a Szent Gaál Pincészet ennyi meg annyi aranyat nyert Bordeaux-ban, mintha annak valami köze lenne az adott palack – Bordeaux-t meg nem járt – bor minőségéhez, miközben mindannyian tudjuk, hogy..., meg, sőt...)

Most hagyjunk figyelmen kívül, hogyan is lehet egyszerre elnyerni a hazai borszakma két legtekintélyesebbnek minősülő elismerését, és foglalkozzunk a patinásabb címmel és annak újdonsült tulajdonosával, Az Év Bortermelőjével, Garamvári Vencellel. Én, naiv lélek, arra gondolnék, hogy az lesz (lehet) az év borásza, aki alkot valami emlékezetesen, mondjuk egy Cuvée Carissimae-t, egy Solust, egy Kopárt, Bock Cuvée-t egy Szepsy 6 puttonyost; valamit, ami sokunknak – termelőknek és fogyasztóknak – iránymutató, viking napkő a fölhős magyar ég alatt, ami mint tudjuk borús vagy még borúsabb, és köd és hó és halál. (Bár ez utóbbi állításnak ellentmondani látszik a Árvay János – Az Év Bortermelője 2003 – tapasztalati alapokon nyugvó tétele: depressziós borász márpedig nincs.)

De vissza Maestro Vencelhez, aki amúgy szakmailag felkészült borász, pezsgőgyáros és műugró, meg persze nincs híján önbizalomnak sem, aminek egyre többször adja tanúbizonyságát. Garamvári úr igazi szaki: ha megkérdezik, minden borának tudja puska nélkül, fejből az összes fontos jellemzőjét, azt, hogy mikor szüretelték, akkor milyen állapotban volt a szőlő, mik voltak az erényei, milyen problémákat kellett megoldani a feldolgozás és az erjesztés során, mikor palackozták az egyes tételeket. Impozánsan felkészült önmagából, illetve valószínűleg egyszerűen ennyire benne van a napi munkában: hiába no, régi bölcsesség: a gazda szeme a jószágot hizlalja, a szőlőt meg érleli.

Szakmai múltja is impozáns. Végigjárta a ranglétrát az elmúlt majd’ ötven évben: budafoki Soós István Technikum, Kertészeti Egyetem (szőlész-borász), Külkereskedelmi Főiskola… Megtanult mindent, ami a szakmájában fontos, és lehúzott sok-sok évet a Törleynél. Majd amikor a Törleyt megvásárolta a Henkell und Söhnlein, az üzletet ellenző Garamvári a kapun kívül találta magát, és onnantól, pontosan 1990-től építgethette magáncégeit: a Vinárium borkereskedő céget és a Szent Donatus Pincészetet (70 ha Balatonlelle környékén, legjobb területük a Sínai-hegy), majd 1996-tól Budafokon, a volt Palugyai–pincében a Chateau Vincent pezsgőüzemet, ahol elsőrangú pezsgőket készítenek.

Bár soha nem voltam elragadtatva a St. Donatus boraitól, ezért ha tehettem, kerültem, a sznobéria engem is magával ragadott: csak lehet valami egy Év Bortermelőjének a palackjaiban. Önfeláldozóan vetettem tehát magamat a Garamvári Szelekcióra (így!, csak jobban hangzik, mint a „válogatás”; mégsem Selection, de majdnem, meg magyar is). Ez a sorozat képviseli a pincészet csúcsát. (Alatta pedig a Kócsagos Szelekció, melynek címkéin címerállatként tűnik fel a Balaton jellegzetes madara; és kétségtelenül erénye a sornak, hogy a borok a szőlő nevű növény terméséből készülnek.) A Garamvári Szelekció palackok címkéje egységes, a hátcímke még ötletes is, és korrekt információkat ad a palack tartalmáról magyarul és angolul.

Sauvignon Blanc 2006
Szép halványsárga színe, fajtajelleges, csalános, bodzás illata várakozást kelt. Íze azonban túlságosan sima, egyértelmű (egyivású), hiányzik belőle a határozott gerinc, az irány, a közepe üres. Korrekt, de egyéniség nélküli, ipari bor, 13-as talán alkoholja kicsit sok ehhez a testhez.

Irsai Olivér 2006
Löszös, homokos talajon termelt szőlőből készült bor. Jellegzetes, intenzív, némileg édeskés illatú, íze azonban nagyon egysíkú. Savai szinte egyáltalán nincsenek – ez valószínűleg évjárati hatás is. Állítólag mindössze 17-es cukorfokkal szüretelték a szőlőt – kényszerből, mert a savai már akkor szinte teljesen kiégtek. A lehetőségekhez képest korrekt ital. De hogy kerül bele egy válogatásba?

Chardonnay 2006
80 mázsás terhelésű (mintegy 1,5-2 kg tőkénként), Guyot művelésű ültetvényről 19-20-as mustfokkal szüretelt szőlőből készült, reduktív technológiával. Állítólag a javát külön kezelik, barrique-ban érlelik egy évig. Ez jellegtelen, ahhoz képest szintén alkoholban gazdag (13%) ital. A feldolgozás ebben az esetben is korrekt, ám a végeredmény alig közepes.

Cabernet Sauvignon – Merlot Rosé 2006
Előszürettel a termés mintegy harmadát szedték le a roséhoz. Kb. 6-8 órát áll héjon, majd préselik – a törköly meg megy a vörösbort erősíteni. Hagymahéj színű, némileg konfúz illatvilágú, illatában és ízében egyaránt dominál a gyümölcsösség, melynek hátterében az ásványosság is fellelhető. Jól iható rosé, igazán kellemes, üdítő bor, de az én ízlésemnek talán kicsit lágy, egy rosétól karakteresebb, üdébb savakat – és nem szénsavat(!) – várnék.

Merlot 2005
Közeledünk a komolyabb produktumokhoz. Mély, sűrű, majdnem lilás szín, aszalt gyümölcsös, szilvás, meggyes illat. Íze bársonyos, de mintha ebből is hiányozna valami határozottság, ízében is dominálnak az aszalt gyümölcsök, de ennek sincs egyénisége. Egyszerű, jól kezelt, de nem izgalmas. Az egy év, amit az ászokhordóban töltött, nem sokat tett hozzá. Arcnélküli Merlot.

Cabernet Sauvignon-Merlot Cuvée 2003
A szellemes fantázianév egy 60-40%-os keverési arányú cuvée-t takar, a CS 14 hónapig kis fahordókban, a Merlot nagy ászokhordókban érlelődött, és utána házasították a két fajtát. Színe mély, majdnem fekete. Első szaglásra fülledt, büdös illatú, később a kellemetlen bűz eltűnik a pohárból, és a helyét aszalt gyümölcsök, vajasság, némi pörkölt kávé és föld illatának keveréke foglalja el. Cserzőanyagai visszafogottak, de megfelelő mennyiség van belőlük. Kellemes, de semmi megrázó.

Sínai Cabernet Sauvignon 2003
A Garamvári Szelekciótól eltérő címkedizájn – a címkén klasszicizáló Dionüszosz-fej – jelzi: különleges bor lötyög a palackban. Ez a csúcs, a pincészet legjobb területéiről származó bor. A Sínai-hegyen 9 ha ültetvénye van a St. Donatusnak, ebből 7 ha CS. A köves, kötött talaj kiváló a kékszőlőnek. Maga az ültetvény mindössze 10 éves. A Sínai CS-t nemcsak a palack dizájnja különbözteti meg az eddigi boroktól: a nagyon sötét, lilás-feketés árnyalatú bor méltóságteljesen köröz a pohárban. Illatában kezdetben az ásványosság nyomul, később megjelennek az eredi gyümölcsök, szeder, áfonya, mellettük némi paprika. Az ízben még erősebb az aszalt gyümölcsök íze, leginkább a nagymama vadszederből főzött sűrű lekvárjára emlékeztet. Az egész sor legjobb bora, de még saját régiójában sem rúgna labdába egy csúcsbor, például egy Konyári Loliense mellett.

A hét bor után marad a kérdés: hol van a borokból az év borásza? A borokban hiába is keresnénk. Ellenben megtaláljuk máshol, Például abban a interjúban, amelyben Az Év Bortermelője nyilatkozik az egyik vesztesről: „Lőrincz Györgyöt még nem tartom nagy névnek, még nagyon a fenekén van a tojáshéj. Nekünk van 70 hektárunk, saját kézben, saját kezelésben. Szerintem Lőrincz Györgynek 10 hektárja sincs még. Nekünk van két üzemünk, az egyikben feldolgozunk körülbelül 7000 mázsa szőlőt, és csinálunk 5-600 ezer palack bort, a másikban pedig 100 ezer palack pezsgőt, Lőrincznek az összteljesítménye sem haladja meg a 30 ezer palackot. Ha minden egyes üveg kitűnő lenne – ami ugye lehetetlen, még akkor is, ha a szőlőt szemenként dolgozná fel –, akkor sincsen velünk egy súlycsoportban. Arról nem beszélve, hogy míg a mi üzemünk százszázalékos családi tulajdonban van, neki talán 25-30 százalékos részesedése lehet abban az üzemben, ahol dolgozik. A díj elnyerésének pedig vannak feltételei: köztük, hogy saját tulajdonosnak saját szőlőből kell előállítania. Mindemellett nagyon becsülöm őt, de a szakmai múltja egyelőre még rövid. Én ezt a díjat a 10 éves pályafutásomért kaptam, gondolom. Úgy vélem, hogy Lőrincz szépen fejlődik, de még pöttömke. Persze ígéretes tehetség, szereti a szakmáját. Az, hogy Lőrincz György előtt nyertem, nem okoz nagyobb megrázkódtatást, ez nem olyan helyzet, mintha mondjuk Bárdos Béni lett volna a másik partner. Akkor azt mondanám, hogy szoros volt a verseny. Ő egy olyan ellenfél, akitől nem szégyen vereséget elszenvedni, Lőrincz Györgytől nem szerettem volna kikapni. De biztos vagyok benne, hogy egyszer ő is lesz Év Bortermelője, csak még érnie kell.” (hirextra.hu) Ebben minden benne van: a mennyiség átcsapása minőségbe; meg Sümegi József borgyára; meg Zsíros Géza békési kiskirálysága. Ez a nyolcvanas évek. A középszer diadalt ül. A részletek lényegtelenek.

Gazdagodunk, Szesztestvérek!

Indul a Borravaló

Borblogger triumvirátus jelent meg a hazai bogtérben. Három rendszeresen ivó cimbora (más néven szesztestvér), dr.Nemtudomka, Stevie Kraft és Kántorbandi, beindította gasztronómiai izgalmakat, de legfőképpen jó borokat ígérő blogját, a Borravalót az FN hathatós támogatásával. Hogy kik állhatnak a nickek mögött, nem is mindig rejtik véka alá, ha valaki figyelmesen olvasgatja a posztokat, előbb-utóbb talál árulkodó nyomokat. Amúgy meg lényegtelen is ez a „ki kicsoda” játék: vagy jókat írnak, vagy…

A Borravaló konkurenciája lesz A Művelt Alkoholistáknak – remélem nagyon, mert az egyfős futam egy idő után nem túl izgalmas, ráadásul izzadságszagú (hogy ne mondjam: büdös), és az senkinek sem jó. Meg aztán unalmas is egyfolytában ugyanannak a pofának az izzadságát szagolni. A mögöttes erők megfelelően kiegyensúlyozottak, tehát hajrá, győzzünk mi, zöldfülű borrajongók, és tanuljunk egyre több érdekeset, hasznosat a borokról. Az eddig megjelent postok alapján még sokat nem mondhatunk: tehetség van, meg vannak mindenféle hibák: például általában nem derül ki, hogy a triumvirátusból ki jegyzi a postot, ami ugye mintha ellentmondana a blog személyességének (és nem is többes szám első személyben írnak). Meg van egy kis marketinges „illatocskája” is a játékocskának…

Állítólag január 29-én 13:08:20-kor került fel a netre a Borravaló első postja: „Azt beszéltük meg, hogy írni fogunk borról. Jó rég megbeszéltük, és aztán megbeszéltük még vagy harmincszor, és minden alkalommal nyitottunk, dekantáltunk, vagy fröccsöltünk, ettünk és beszéltünk róla, hogy írni fogunk róla.”

És egy magyarázat. Jelen tudósítás azért késett, mert a blog is késett: január 29-én nem volt még elérhető, sőt egy nappal később sem. De azért örömmel teszem be dr.Nemtudomkáékat az ajánlott linkek közé.

Málé hegy szelíd motorosa

Juhász Tibor; Juhász Borászati Kft., Bicske

Rókusfalvi Pál ugyan sokat tesz azért, hogy ismertté tegye az Etyektől a Velencei-tó északi partjáig lenyúló, 1600 hektáros Etyek-Budai borvidéket, valójában a borszeretők legfeljebb a nagy pincészetek (Törley, Hungarovin, Nyakas) és egy-két kisebb birtok (Gombai, Hernyák Laci, Etyeki Kúria, Haraszthy Vallejo Pincészet) nevét ismerik. Azt is sokan tudják, hogy a környék talaja, mikroklímája hasonlatos Champagne-éhoz, azaz ideális a pezsgőalapborok készítéséhez, megy hogy a 19. század végén Törley József jóvoltából futott fel itt a szőlőtermelés. Pedig az etyeki rendezvények (tavasszal Pincefesztivál, kora ősszel Kezes-lábos) évről évre egyre több embert vonzanak Budapestről.

Kétségtelen persze, hogy a borvidéken készített borok minősége nem egyszer hagy maga után kívánnivalót; ám egyre több korrekten elkészített, reduktív iskolázású bort találunk az egyelőre a nagyközönség előtt még ismeretlen pincészetekben is. Ha valaki friss savú, gyümölcsös, illatos borokra vágyik – à la Malya Ernő –, egyre bőségesebb kínálatból választhat szép tételeket sokszor megdöbbentően kedvező áron. Ráadásul Etyek közelsége miatt akár egy hétvégi biciklitúra keretében is körbe lehet látogatni néhány jobb pincét. (Érdemes tájékozódni Kezdőszőlész blogján, ahol szórakoztató beszámolókat olvashatunk Kezdőszőlész alakuló töki törpebirtokáról, és sok hasznos infót, linket találunk a borvidékről.)

Bicske ugyan kicsit messzebb van, de Juhász Tiborért érdemes Etyeken túlra is elmenni. Juhász Tibi érdekes személyiség, aki tényleg emberfeletti munkát vitt végbe. Harminckét évéből mindössze az utolsó hat évét töltötte szőlőműveléssel és borkészítéssel – mivelhogy azonban tősgyökeres bicskei polgár, szüleitől, nagyszüleitől eredően nem volt idegen tőle a szőlő. A Bicske határában, a formás pincesor szegélyezte 100-as út mellett, a Galagonyás dűlőben áll Juhász Tibi majd' két évszázados, kétszintes, ízléssel felújított pincéje is, amit belül a tulajdonos korábbi vadászéletének trófeái és régi szerszámok díszítenek. A pince a körülötte álló, racionálisan-ügyesen berendezett épületetekkel egy 16 hektáros kis birtok központja. A főépület hosszú boltíves pincéjében fahordók sorakoznak, bennük némi blauburger érik, de az érdekességek a gazdasági épületek hűthető kóracél tartályaiban várják, hogy palackba kerüljenek.

Önmagában is elismerést érdemlő teljesítmény, ahogy Juhász Tibi – a családi segítséggel megtett első lépések után, saját erejéből eljutott a jelenlegi birtokméretig, amihez megteremtette a feldolgozó kapacitást is – banki hitel nélkül, önállóan. Ám ő még jó bort is készít, nem csak megélni akar, hanem egyre jobb borokat szeretne készíteni. 2001 februárja óta minden energiáját a birtokába fekteti; félretette a puskát, békét kötött a természettel: azóta szőlőt művel és bort készít. Egy szenvedélye maradt csupán, ami nem függ össze a borkészítéssel: a motorozás. Ő a bicskei Málé hegy szelíd motorosa.

Készséges vendéglátó – ez lenne az eredeti szakmája is –; mindent meg akar mutatni, erényeket és hibákat, korlátokat egyaránt. Nem akar tévedhetetlennek látszani, sőt büszke arra, hogy folyamatosan tanul; amikor elindította a vállalkozását, a szakma alapjait a budafoki borászati technikumban szerezte meg, de azóta is folyamatosan tanul szakirodalomból, kortársaktól, szakemberektől – és persze saját hibáiból. Vendégeinek 45-ös fordulatszámon, kicsit szelesen mesél a borairól, a munkájáról. Nem borászati filozófiáról, hanem gyakorlati teendőkről: metszésről, zöldmunkáról, a szüret idejének a megválasztásáról, fajélesztőkről, derítésről, szűrési és palackozási technológiákról; arról, amit nap mint nap csinál a gazdaságában, meg arról a technikai problémáról, ami éppen foglalkoztatja. Kétségtelenül van még mit tanulnia – a kóstolt borok is igazolják –; nem is tagadja, követ el hibákat, de vállalja, és ezzel borait is hitelesíti.

Sikeres ember, üzletileg mindenképpen, hiszen borai minden évben elkelnek, újabb terület, oltvány, traktor, erjesztőtartály lesz belőlük, hogy egy év múlva még szebb borok készüljenek. Fehérek, reduktívak, üde savúak, illatosak. A kevéske fahordóban érlelt blauburger inkább csak a vevőkör jobb kiszolgálása végett került a szortimentben. Merthogy ortodox elveket vall Etyek-Budáról a tekintetben, hogy alkalmas-e a borvidék vörösborok termelésére. Szerinte nem, és fölösleges is ezzel kísérletezni. A reduktív, gyümölcsös borokkal viszont annál inkább! Juhász Tibi kísérletezik is, a szerencsések pedig időnként élvezhetik annak gyümölcseit – azaz a Nyakas Pince minőséget kaphatják olykor féláron („Sznobok kíméljenek” jeligére).

A pincében jelenleg harmonikus (illat-íz-savak-extrakt kellemes elegye) 2006-os borokat lehet kóstolni. Idén. Merthogy jövőre mi lesz, még nehéz megjósolni. Ez ugyanis Juhász Tibi egyik gyengéje: azt a gyakorlatot még meg kell szereznie, hogy a modern technológiai hátteret bármilyen évjáratnál magabiztosan fel tudja használni.

Juhfark 2006
Somló és a Balaton-felvidék kultikus (ám meglehetősen savhangsúlyos és egyszerű ízvilágú) fajtájával a meszes talajon nem művel csodát. Kissé jellegtelen, de tiszta, kellemes ital. Talán kicsit sok benne a kén. Korrekt, mindennapi ital különösebb erények nélkül, de a maga nemében hibátla. Soha rosszabbat!

Szürkebarát
Még nem kész – acéltartályból kóstoltam. Ebben is a savak dominálnak, talán még túlságosan is. Fajtajelleges, de egyelőre egysíkúnak tűnik. Egy szürkebarátban azért talán több lenne.

Sauvignon Blanc
Emberes bor, Juhász Tibi kínálatának a jelenlegi csúcsa, amelyben a borvidék jellegzetességei (a terroir), a fajta jellemzői, az iskolázás és a borász ízlése talál harmóniára. (Megjegyzem, Juhász nem híve a minden ésszerű határon túli terméskorlátozásnak, amiben nyilván szerepet játszanak financiális megfontolások is: azaz valószínűleg tisztában van azzal, hogy a jelenlegi hátterével és ismertségével mennyi bort tud eladni és mennyiért.) Ez a Sauvignon Blanc nem a hatalmas potenciállal hódít, most kell inni. Juhász csupán a rég bevált receptet követte: amikor ősszel a szőlőt megérik, leszüretelik, feldolgozzák, kiérlelik, majd az elkészült bort a következő bor elkészültéig megisszák, nincs blikfang, nincs bűvészkedés. Malya Ernő foroghat az ágyában: valaki ellopta tőle az aranycsinálás receptjét.

A bor halványsárga, kicsit zöldes színű, illata intenzíven csalános, bodzás. Savai üdék, íze grépfrútos, gyümölcsös. Lecsengése nem túl hosszú. Könnyed, kellemes élmény. Legnagyobb erénye, hogy nem unalmas. Nem annyira kifinomult, mint a Nyakas Pince Sauvigni Blanc-ja, de egyéniség. Érdemes lesz nyárra bespájzolni belőle.

Irsai Olivér
Szintén száraz, kicsit gejl, pedig a savakkal nincs baj. Jellegzetes illatú, nagyon egyszerű bor. Egyszer érdemes megkóstolni, ám felejthető.

Ha valaki csavarzárral palackba zárt formában szeretne hozzájutni Juhász Tibi boraihoz, látogasson el a TintoFinóba. De ha rá tudja szánni az időt, menjen ki Bicskére, és keresse meg személyesen a borászt (elérhetőségek a neten). Nem fog csalódni.

Majdnem újbor

Szent Gaál Badarka 2006
Kacskaringós utat járt be a szekszárdi Szent Gaál Pincészet, amíg jelen állapotába jutott. Volt az Aliscavin tulajdonában, majd egy Belgiumba a szakadt hazánkfia birtokolta, aki a pincészet központjának helyet adó kastélyt felújíttatta (ízlésről ne nyissunk vitát), a mellette lévő lóistállót pedig artisztikus érlelőpincévé alakította át. Végül három vagy négy éve Kovács Tibor (nem összekeverendő a Hétszőlő birtokigazgatójával, aki amúgy is dr. Kovács) vásárolta meg a birtokot kastélyostól, a városi Garay pincéstől, patinástól, és azon melegében a Szent Gaálhoz is csábította Mr. Gradowski Nagy Gábort, Magyarország talán egyetlen valóban repülő (mármint szenvedélyes vitorlázórepülő) borászát – aki persze nyughatatlan lélek lévén rövidesen tovaröppent.

A kilencvenes évek közepétől többször is nekirugaszkodtam, hogy barátságot kötök a Szent Gaál borokkal. A jó szándékomat azonban még a jutányos árak biztosította kedvező légkör ellenére sem koronázta maradéktalan siker. Abban az évben, amikor Kovács Tiboré lett a pincészet, amit már Nagy Gábor birtokigazgatott, volt szerencsém közelebbről is szemügyre venni a birtokközpontot és a boraikat. A szortiment stílusban illeszkedett a kastélyhoz: meglehetősen vegyes képet mutatott, ha jól emlékszem, talán egy 98-as Cabernet Franc mutatott valamicskét a lehetőségekből, amelyek alapján szebb jövőt jósolhattunk a borászatnak. Látszott a törekvés, kevésbé annak sikere. Persze a technikai problémák akkor nyilvánvalóak voltak, nem is rejtették véka alá: nem tudták megoldani az egykori istállóból kialakított érlelőpince megfelelő klimatizálást, és a terméskorlátozás is gyermekcipőben járt még akkoriban. Az elszántság azonban nem hiányzott.

Hiába azonban az új tulajdonos új szemlélete, a pincészet valahogy nem tudta bevenni a hazai borelit fellegvárát, a huszáros rohamok rendre elhaltak. Legföljebb kétes marketingkísérleteikkel keltettek feltűnést, kevésbé boraikkal. Emlékezetes eset volt az abszolút csúcsbornak szánt B verzió – g500 fantázianevű Cabernet Sauvignonjuk ezer palackjának piacra dobása (Megszületett a legdrágább listaárú magyar vörösbor), ami a reklámszövegek szerint elképesztő hozamkorlátozással (fél kiló szőlő tőkénként) termelt szőlőből és 25 hónapos barrique hordós érleléssel készült (most ne menjünk bele annak taglalásába, hogy a „minél kevesebb marad a tőkén, annál jobb lesz a bor” gondolkodásmódnak vajon hol van a racionális határa; érdekes lenne erről megkérdezni Györgykovács Imrét vagy éppen dr. Kovácsot Tokajban). Érdemes idézni a bor hátcímkéjét:

Mindennek van egy csúcsa, ahonnan már csak lefelé vezet út, és van, amikor a méret a lényeg. Sőt, néha a nagy test önmagában is érték, főleg, ha a telt idomok lágy illatokba burkolva sejlenek fel, de vigyázzunk, a lágy felszín alatt félelmetes erők dolgoznak. . .
Ui. A "B" nem másodikat jelez! Azt jelenti brutál.

Ez tényleg brutál – sajnos nem feltétlenül a bor, de a szöveg mindenképpen. Az önmarketing azonban tartalom nélkül már nálunk is sikertelen, nem mindog elég ráírni egy palackra valamilyen brutálisan magas árat – és ennek örüljünk.

Ne legyünk persze igazságtalanok. A Szent Gaál ért el szép sikereket: egy arany és két ezüst Bordeaux-ban, és a legjobb átlagpontszám a Borkalauzban, mint büszkén hirdeti a honlapján. Két éve a 2003-as Passionata fantázianevű Cabernet Francjuk aranyérmet, a szintén 2003-as Cabernet Sauvignon ezüstöt kapott, tavaly pedig a 2004-es Q Cuvée (Kékfrankos, Cabernet Sauvignon és Cabernet Franc) nyert ezüstöt a Challenge International du Vin-en. Az aranyérem mégis csak aranyérem, különösen ha Bordeux-ban adják. A honi borsajtó azonban nem zengte hangosan a Szent Gaál borok dicsőségét, hacsak fizetett cikkekben nem.

Készítenek a Szent Gaálnál nem-csúcsborokat is – jókat jó áron. Szerencsénkre. Hiszen mindennapi kenyerünk a bor – hogy egy szép képzavarral éljek. Itt van például jelen vizsgálatunk tárgya, a 2006-os Badarka, ami egy jó kiállású kadarka baráti áron (1300 Ft, Cora, SPAR). Megjegyzem, csomaglása kísértetiesen Balla-dizájn, bár a Badarka csomagolópapírja alatt van egy szokványos címke is. Megérne egy misét, hogy ki koppintott kiről (úgy tudom, bár nem láttam róla papírt, hogy Balla Géza a borai jellegzetes csomagolását le is védette). Aki ismeri a Wine Princess Kadarkáját, a Badarka csomagolópapírja mögött nagy bort sejthet, és ő téved is egy nagyot. Jobban jár, ha vásárlás előtt elolvassa a bor ajánlását a csomagoláson.

A névválasztás (Badarka) amúgy jó ötlet: miközben könnyen megjegyezhető, a bor üzenetével (de szép kifejezés!) összecsengő márkanév, felidézi a fajtát is. Azt is érdemes tudni erről a borról, hogy Szekszárd talán legnagyobb egybefüggő kadarkaültetvényéről származik, a Várdombról.

A színe már nem az a nyers, meggylevesen vörös, annál sötétebb árnyalatú, ami jelzi is, ez már nem a klasszikus újbor; a textúrája közepesen sűrű, méltóságteljesen, ám közel sem lomhán mozog a pohárban, szép templomablakokat rajzolva a pohár falára.

Illata egyszerre friss, borsos, összetetten fűszeres, de gyümölcsös is, a frissen szedett és préselt fanyar meggylé illata köszön vissza. A friss illatok mellett azonban már érezhető benne valami komolyság, itt-ott a málna is előbukkan (gyerekkori teher: nem szeretem a málnát). Ropogós, üde savai harmonikusan illeszkednek a a gyümölcsös ízekhez. Nem testes bor, nem nehéz, cserzőanyagai finomak, visszafogottak. Mintha egy alapvetően borsra alapozott fűszerköltemény aromái izgatnák ízlelőszerveinket. Nagyon kellemes italú, elegáns, de nem ad túl hosszú élményt, hamar elszállnak az ízek-illatok, a vékonyka test gyorsan eltűnik a szájból, ezért gyorsan is fogy, gyakran kell tölteni. Majdnem újbor.

Aranylábú vincellérem

A Sebestyén Pincészet új borai

Bizonyára idétlen szófacsaró poénok sorozatát lehetne gyártani abból, hogy Sebestyén Csaba „autószerelőből avanzsált borásszá”, de őseleganciája (legyen ez a szószörnyszülemény bármilyen ellentmondásos) amúgy is lepergetne róla minden öncélú viccelődést. Egyébként is: szeretem Sebestyén Csabát, már csak azért is, mert benne volt keze-lába abban (a tudósítás szerint kapus volt), hogy a sajtórabszolgák nem tudták lealázni januárban Szekszárd ifjú borászreménységeinek válogatott csapatát (Sebestyén Csaba, Takler András, ifj. Takler Ferenc, Bodri Tibor, Bősz Adrián, Neiner András felállásban kezdtek a szekszárdi aranylábúak). Meg persze a borai miatt, meg mert felnéz Taklerre, meg egyáltalán. Nem is késlekedtem megkóstolni a 2006-os évjáratból először boltba kerülő borait.

Olaszrizling 2006

Már tavaly felfigyeltem Sebestyén Olaszrizlingjére, akkor azonban kétségtelen erényei ellenére nem tudtam értékelni. Kellemes, üde, egynyári bornak tűnk. Nem volt rossz, de nem is térítette ki semerre az Olaszrizlingről alkotott – amúgy persze ingatag – véleményemet. Annyi azonban megmaradt bennem, hogy az volt az első délvidéki Olasz, amit legalább szerethetőnek ítéltem.

2005-ben még snájdig borászunk mindössze öt és fél hektár terméséből készítette mintegy 25 ezer palack borát. Akkor a termelt fajtái között nem volt fehér; ez az Olasz vagy egy azóta megszerzett ültetvény terméséből, vagy felvásárolt tételből készült. Ez utóbbi sem szégyen, sokan csinálják – sikerrel, és persze a legtöbben nem is verik nagy dobra. Nem titkolják, csupán szemérmesen hallgatnak, a borissza meg gondoljon, amit akar; úgyis azt gondolja, ami neki a legjobb. Egyébként is: adják hozzá a nevüket. Te meg ne sírj! Örülj, hogy ihatsz egy olcsó(bb) Gerét!

Sebestyén azonban más. Mindenekelőtt azért, mert még nem fedezték fel, legfeljebb félig, mondjuk derékig (az már ízlés dolga, hogy föntről vagy lentről). Még csak reménység, jelentsen a szó bármit is. Borai kellemesen árazottak, talán egyedül a Grádus szaladt túl forintálisan hírnéven-minőségen egyaránt, olyan Luka Enikősen; ha csak vacsorához szeretnék egy kellemes, bársonyos vöröset, bizalommal fordulhatok hozzá, az ICZE vagy az Indigó nem hagy cserben. Persze ezek a borok sem késztetnek dühödt állásfoglalásra, még egyszer sem akartam inzultálni a vendégeimet, ők sem akartak sürgősen távozni az első korty után, és csoportszexet sem javasolt még senki két-három palack után. Tudom, olcsó poén, de aki használt autóból a használt autóba ül, értékelni fogja: Sebestyén Csabát látva úgy érzem, ha ő autószerelőként dolgozna (amitől persze egyből rettenetes rés támadna a szekszárdi borászok betonvédelmében), az autószerelést (Szerdai Intézmény UP szavával élve) nem érezném erkölcsi válságban. Csupán azért nem, mert Sebestyén Csaba bevallaná, hogy mit nem tudott megcsinálni.

Ez az Olaszrizling is ilyen. Nem a bor, még csak nem is az Olasz – persze 1230 forintért (Bortársaság, a honlapon egy kis interjú is olvasható a borásszal) hiú remény lenne valami nagyot várni. (Persze mint tudjuk, hogy egy újabb közhellyel éljek, a remény utoljára és így tovább. Tehát én szívesen elvonatkoztatok az ártól: mindig a legjobbat keresem.) Harmonikus bor. Közvetlenül a palack kinyitása után kellemetlen illat vegyül a friss, kevésbé gyümölcsös, inkább ásványos illatba, de ez a kellemetlenség hamar elillan. Vonzóan lágy halványsárga szín, visszafogott savak, az utóízben némi keserűmandulás íz. Sajnos az utóélete a szájba rövid, középtájon pedig üres. Ráadásul érezni véltem valami zavaró édességet, sőt gejlséget benne. A hátcímke szerint október végén szüretelt, teljesen beérett gyümölcsből készült acéltartályban. Az én ízlésemnek túl lágy. Korrekt, kellemes, jó italú bor, nyáron biztosan előveszem késő délutáni kvaterkázáshoz, ha addig nem találok jobbat ebben az árkategóriában.

Rosé Cuvée 2006

A Rosé Cuvée ellenben elbűvölt! Már az illatával behálózott! Nem állítom, hogy nem ittam jobb rosét, mert bizony ittam, a legújabb évjáratból kettőt is, Dúzsi Tamásét (ami persze nem nagy kunszt), meg Polgár Zoltánét (ami viszont váratlan meglepetés volt – számomra). A halvány lazacszín még nem sejtetett semmit. Ám az illat! Régóta nem éreztem azt, ami a pohárból áradt: a határozott meggyes, ribizlis illat mellett szinte látomásom volt: láttam a zúzó által szétroppantott szemeket, éreztem a frissen lecsorgó must illatát, számban az édességének és savasságának a hamóniáját. Ebben a Roséban benne van a szüret minden illata. A Kékfrankos, Kadarka és Cabernet franc fajtákból készített cuvée nagyon megközelíti azt az ideált, amit a roséról elgondoltam. De csak megközelíti. Íze kicsit egysíkú, picit talán karcos is. De szeretem, mert az illata felejthetetlen.

Már csak a címkével kellene valamit kezdeni: egy fehér meg egy narancssárga-pegamensárga feszületnél talán több is kijöhetett volna az ezen munkálkodó bérdizájner agyvelejéből.

Szeressétek Sebestyén Csabát!

A fahordó káráról

Egri Korona Borház Kékfrankos Barriqe 2002

Gyümölcsös (meggyes, cseresznyés, ribizlis), illatos, játékos, ám elegáns italnak ígéri a palack hátcímkéje ezt a bort, melynek harmóniáját a „könnyed gyümölcsösség és szelíd barrique íz együttesen adja”. De mit kapunk?

Világos, csillogó színű, könnyedén szalad a pohárban, látványra sem súlyos személyiség. Többek között ezért is szeretem az egri borokat: könnyedségük nem üresség. Ráadásul még az egyszerűbb borok is el tudják bűvölni az értő iszákost eleganciájukkal, fajtától-iskolázástól függően gyümölcsös vagy éppen fűszeres, friss illatukkal, ízükkel.

Valami hasonlót vártam ettől a bortól is. A Korona borokat amúgy csak szórványokban ismerem, legjobban talán a 2005-ös Kékfrankos Roséjukat, ami korrekt munka (fakó hagymahéj színű, kellően könnyed, gyümölcsös, finom savakkal, amiket enyhe szénsavtartalom segített); legutóbb pedig a 2005-ös Pinot noir-jukat kóstoltam, ami szintén ígéretes darab. Csigázta rendesen a várakozásomat az is, hogy az utóbbi időben sok jót olvastam-hallottam a Korona Borházról. Honlapjukon egy impozáns és ambiciózus pincészetet csalogatja a borturistáskodókat (ha jól ételmezem, a 270 hektáros szőlőbirtok mellett egy kőüzem és a hordóüzem is működik, meg persze van étterem és bormintabolt is ), ahol a modern technológia és a hagyomány, ahogy ez már nálunk lenni szokott volt, vegyül legalább olyan harmonikus valamivé, mint jelen kritikánk tárgyában a szelíd barrique és a gyümölcsösség. A címke is tükrözi ezt: ott virít rajta a klasszikus francia címkékre hajazó módon a legalábbis eklektikus ízlést tükröző „sató” rajza.

Tehát volt várakozás meg pozitív előítélet, meg minden, például egy Challenge Internatianal du Vin (sic!) aranyérem a 2003-as Selection Merlot Barrique (a pincészetnél 3500 forint). Ha könnyelműbb vagyok, még talán a szűzlányokat is berendelem a szeánszhoz (meg persze még 8-10 palackot) fokozandó a lucullusi kéjt. Persze az ár (a borászat honlapján 1050 forint, a hiperekben 1200-1300 forint) és a címkén is hangsúlyozottan megjelenő barrique felirat együttesének megfontoltságra kellett volna intenie, ám mohóságom elnyomta a minden esetben kötelező kételyt és óvatosságot.

Mert bár az AMUVA felkészült szerzője, Albert Gazda több ízben is felhívta figyelmünket bizonyos nagy pincészetekre – melyek amúgy tömegborok előállítására szakosodtak –, ahol olcsó, ám korrekt, sőt akár komoly élvezeti értékkel bíró és emígyen a mindennapokra jó szívvel ajánlható borokat készítenek, éppen ellenkező irányú tapasztalataim alapvetően gyanakvóvá tettek. Persze a nagyrédei Szőlőskert Mátra Hill márkanevű sorozatát, benne a szintén barrique kivitelűnek hirdetett Chardonnay-t, amivel kapcsolatban én közel sem osztanám teljes mértékben Albert Gazda lelkesedését, iható kompromisszumnak tartom 8-900 forintért. Hangsúlyozom: iható kompromisszumnak – már ha van ilyen. (Bár azt a hordóárak ismeretében kétlem, hogy csipsz vagy uram bocsá' aroma formáján kívül látott volna fahordót, pláne francia típusú barrique-ot.)

A címke elolvasása után tehát vártam a gyümölcsöket, az azonban csak nem akart érkezni: egyre csak a pörkölt mogyorós (nem, nem vaníliás, nem vajas!) ízek foglalták le érzékszerveimet. A savai visszafogottak, lágyak, talán túlságosan is.

Összességében persze kellemes ital, de hiányzik belőle sok minden, aminek a lehetősége – amennyire a pörkölt fa jegyein át-áttűnt – a gyümölcsben még talán benne volt. Csakhogy nagyon haloványan tűntek át ezek a jegyek. Ebben az esetben a kevesebb talán több lenne. Lehet, hogy elveszítettünk egy kellemesen üdítő kékfrankost, hogy kapjunk egy meglehetősen közepes és semmitmondó, ám olcsó barrique bort? Így biztosan kapósabb – végül is sznobok lennénk, vagy mi a fene! Ne feledjük ugyanakkor, hogy 2002-es évjáratú bor ez. Nem tudom, mikor tölthették le, de úgy tűnik, egészen jól kiállta az idő próbáját – meg szemléletesen példázza, mennyire borotvaélen táncol az, aki barrique hordók alkalmazására adja a fejét. Olyan ez, mint a francia kalapköltemények: arc is kell hozzá, hogy tudjanak érvényesülni, de egyetlen női arcról sem állítják, hogy az önmagában rút lenne.

Konklúzió: a bor az utolsó cseppig elfogyott.

Vince-napi bor- és gazdarandevú

Traktorok felvonulását, nemzethalált, John Deerek és Siemens-hernyók összecsapását meg hasonlók rémségeket vizionáltam, mikor megláttam a Mezőgazdasági Múzeum honlapján a rendezvény elnevezését. Aztán hamar kiderült, hogy a múzeum sokkal békésebb hagyományt akar teremteni (mintha nem teremne az magától is): január 19-21-én Vince napi évadnyitó rendezvényével népszerűsíti a bort (Vince, tele a pince), megünnepli a Himnusz születésnapját (tán torta is lesz sok-sok gyertyával?), meg aztán itt van ugye a Magyar Kultúra Napja is.

Lesz tehát: asszonykórus, citerazenekar, népi együttesek rokolyában, tárlatvezetés (A magyar bor Európában) szekértő muzeológusokkal, Garamvári Vencel meg Év Bortermelője, meg tudományos borkóstolás, meg családi jegy ezerötszázért, meg bor...

A családi kulturált alkoholizmusra nevelés jegyében próbáljuk ki!

Honfoglalók Paprika- und Salamilandban

Horst Hummel esete a villányival

A Welt am Sonntag szerkesztőjének, Nikolas Rechenberg blogjában fedeztem fel, hogy Andreas Ebner mellett mások is hont foglalnak Magyarországon, persze főleg a déli vidéken. A blogger egy berlini illetőségű ügyvéd, bizonyos Horst Hummel 2004-es Villányi Kékfrankosát mutatta be olvasóinak. A felfedezés érdeme azonban nem az övé, 2002 óta rendszeresen jelennek meg pozitív kritikák Hummel borairól, sőt egy éve már maga Stuart Piggot is írt egy rövid ismertetés a Pendler-Winzer tevékenységéről – többek között ugyanerről a borról is – a Frakfurter Allgemeine Sonntagszeitungban (2 euró ellenében az eredeti helyén is elolvasható, ám gazdaságosabb megnézni a cikket Hummel weboldalán – ingyen).

Elgondolkodtató, mi terelte a szerzői jogi kérdésektől a szőlőmetszés problémái felé Hummelt. Azt persze mind a Die Welt bloggere, mind Pigott hangsúlyozza: Villány történelme német történelem is egyben, hiszen a szőlőkultúra felvirágoztatása nem kis részben éppen az 1700-as évek folyamán érkező német telepesek érdeme. És hogy miért emelik ki ezt mindkét kritikus? Egyrészt hogy magyarázatot találjanak arra, miért autózik valaki rendszeresen ezer kilométert, hogy jelen legyen a borkészítés minden fontos fázisánál, másrészt hogy sajnálkozhassanak, amiért Kelet-Európa új borai még mindig csak elvétve kerülnek fel a németek házi vinotékák polcaira. Miközben Bock, Gere Attila vagy Tiffán Ede drága csúcsborai Magyarországon rendkívül keresettek – írja Piggot –, Németországban alig szerezhetők be, és persze szinte teljesen ismeretlenek is.

Horst Hummel mindenesetre tesz – talán az össze hazai bormarketinges gittegyletnél többet – a magyar bor elismertetéséért. Honlapja tanúsága szerint is lelkes apostola a magyar bornak. Minden fontosabb információt megtudhat a magyar szőlő- és bortermelésről, Villány fontosabb fajtáiról az érdeklődő – német nyelven.

1998-ban vásárolt egy 5 hektárnál alig nagyobb birtokot Villányban, amit aztán évről évre fejlesztett. Jelenleg 8 hektár területe van, amiből mintegy 5 hektárt művel. Amire Hummel a legbüszkébb, hogy a Jammertalban van 0,35 hektár kékoportója – ötven évnél is öregebb tőkékkel. (További területek: Nagyharsány Várhegy 0,7 hektár Merlot és 0,17 hektár Pinot Noir, 2000-es telepítés; Nagytótfalu Verebes-rét 6,3 hektár, amiből 2-2 hektár Kékfrankos és Cabernet Sauvignon, szintén 2000-es telepítés). A fehérborai felvásárolt szőlőből készülnek.

Az sem érdektelen, ahogy Hummel Berlinből irányítja a birtokot: mindenekelőtt sokat utazik, amint teheti, jön Villányba, hogy minden fontos munkálatnál jelen lehessen, Berlinben pedig közvetlenül próbálja értékesíteni a borait.

Mit lát Villányban egy elkötelezett német amatőr borász? Azt Pigott is kiemeli, hogy a villányi nagyoktól eltérő, egyedi stílust képvisel – ez persze nem szembenállást jelent, jó kapcsolatot ápol az ős-villányiakkal, például a Bock pince palackozza a borait. Ugyanakkor velük ellentétben nem használ barrique hordókat. Kizárólag öreg tölgyben forrnak-érnek gyümölcsös ízvilágú borai.

Bár a 2004-es Kékfrankos (Hummelnél 7,50 euró), ez az izgalmas, mozgalmas, illatában vadszeder jegyeit mutató, jól sikerült bor is elnyerte Pigott magas tetszését, a pince csúcsterméke a J.M. Cuvée (Cabernet Sauvignon, Merlot, Kékfrankos). A 2003-as (12,50 euró) évjárat szép példája annak, hogy új tölgyfa nélkül is lehet nagyszerű villányi boroknak készíteni. Lekváros illat, tömör test, ugyanakkor bársonyos, harmonikus egységben az érett tanninok és az üde savasság – áradozott a borról Pigott, aki szerint Hummelnek a fehérborokhoz is van érzéke, példaként a 2004-es száraz Traminit (7 euró) hozza fel.

Ezeket vásárolni sajnos csak németországi borkereskedésekben, illetve Hummelnél lehet. Ki jár mostanában Berlinben?